Mitől hajtva lépi át az alkoholfüggő azt a kritikus küszöböt, amelyen túl már az egészsége is helyrehozhatatlanul sérülhet?
Emberként hajlamosak vagyunk szinte követelni magunknak a mámorhoz, a bódulathoz való jogot, és képesek vagyunk a legkülönfélébb eszközöket igénybe venni ennek a jogunknak ez érvényesítése érdekében. Úgy tűnik, szinte bármilyen árat hajlandóak vagyunk megfizetni azért, hogy egy kicsit kiszakadhassunk a hétköznapok realitásából. Az sem számít, ha ezzel az egészségünket veszélyeztetjük, vagy ha a családi kapcsolatainkat tönkretesszük.
Ennek a fő oka pedig az, hogy azok a kémiai mechanizmusok, amelyeket a különböző szerek aktiválnak az agyunkban, olyan fokú örömérzettel kecsegtetnek, amely intenzitásában felülmúlja azokat az érzeteket, amelyeket a természetes örömforrások kínálnak az ember számára – ezért van az, hogy a napsütés, a kézen fogva sétálás, a kisgyerek dédelgetése, vagy a kreatív munka valakinek egyszerűen nem elég. Ezekkel a természetes örömökkel szemben a szerhasználat által keltett öröm azonban egyrészt illuzórikus, másrészt illékony. Érdemesebb tehát a szerhasználat helyett a hétköznapi dolgokban keresni az örömöket, és az elménket olyan módon ráhangolni az egyszerű örömforrásokra, hogy azoknak a kiaknázása olyan intenzív élményekkel jutalmazzon bennünket, amelyek nemcsak túlszárnyalják a különféle szerek által előidézett mámort, hanem tartósan is kielégítést nyújtanak számunkra. Tegyük hát vonzóvá önmagunk számára a tiszta életet és a józanságot – és azt tapasztaljuk majd, hogy a józan élet még annál is több pozitív dologgal jutalmaz majd bennünket, mint amennyivel egyébként kecsegtet.
A szenvedélybetegségből való felépülés folyamatában lehetőségünk van megtapasztalni azt, hogy a józan élet még annál is több pozitív dologgal jutalmaz majd bennünket, mint amennyivel egyébként kecsegtet.
