Életünk során számtalanszor tapasztaljuk, hogy bizonyos konfliktusok forrása nem más, mint az, hogy az emberek görcsösen ragaszkodnak a saját igazukhoz, és még csak meg sem kísérlik megérteni azt, amit mások közölni szeretnének velük. A személyes meggyőződés tehát sok esetben a megértés és az együttműködés alapvető akadályát képezi. Ráadásul vannak, akiknek a belső biztonságérzete annyira alacsony, hogy még akkor sem képesek kilépni a saját elképzeléseik – biztonságos – keretei közül, ha egy adott elgondoláshoz való ragaszkodásuk esetleg gátolja őket valamiben (akár egy olyan dologban, amely egyébként a javukat szolgálná).

Kétségtelen, hogy a tapasztalataink és az azokból leszűrt tanulságok nyomán kialakuló meggyőződéseink ideális esetben olyan támpontokként szolgálnak, amelyek segítenek nekünk eligazodni a világban. Amennyiben azonban nincs bennünk kellő hajlandóság az elképzeléseink felülvizsgálatára és a különféle élethelyzetek konkrét jellemzőinek figyelembevételével történő finomhangolására (vagy akár radikális megváltoztatására), akkor azok az „igazságaink”, amelyek lehorgonyoznak bennünket az élet viharos tengerén, egyúttal megakadályoznak abban, hogy egyáltalán vitorlázhassunk azon a tengeren.

A szenvedélybetegekre különösen is jellemző, hogy biztonságra vágynak – többek között ezért is annyira megingathatatlanok a rendszeres szerhasználattal kapcsolatos meggyőződéseikben. Ebből ugyanakkor is következik, hogy ha a szerhasználatról való leszokás irányába szeretnénk terelni valakit, akkor eredményesebbek lehetünk, ha nem győzködéssel vagy nyaggatással próbálkozunk, hanem első lépésben inkább igyekszünk olyan körülményeket teremteni, amelyek között az illető biztonságban érezheti magát. Az sem árt, ha ennek a törekvésünknek a részeként ténylegesen odafigyelünk arra, amit a szenvedélybeteg mond, és tudatos erőfeszítéseket teszünk annak érdekében, hogy megértsük, miről mit gondol. Amennyiben ugyanis őszinte érdeklődést és legalább egyfajta elemi szintű megértést tanúsítunk iránta (az automatikus elutasítás és kritizálás helyett), akkor megvan rá az esély, hogy a mi nyitottságunkra ő is hasonló nyitottsággal reagál – ami pedig megteremti a lehetőséget az érdemi párbeszédre.  

Bármilyen közhelyesnek tűnik is, amikor embertársainkkal kommunikálunk, arra is érdemes ügyelnünk, hogy ne arra fókuszáljunk, ami különbözik az álláspontjainkban, hanem arra, ami akár a legcsekélyebb mértékben is közös benne. Tárjuk hát fel azt a közös igazságot, amelynek mentén ki lehet alakítani egyfajta egyetértést. Az egyetértés ugyanis hozzájárulhat a védekezés mérséklődéséhez és biztonság érzésének megerősödéséhez.   

Ha esetleg úgy érezzük, hogy bizony mi magunk is hajlamosak vagyunk mereven ragaszkodni az álláspontunkhoz, érdemes lehet egy kicsit kimozdulnunk a saját komfortzónánkból, és olyan újfajta impulzusoknak kitennünk magunkat, amelyek rákényszerítenek bennünket a meggyőződéseink felülvizsgálatára, illetve felhívják a figyelmünket arra, hogy milyen veszélyekkel jár az általánosításokra épülő gondolkodásmód. Ha például jellemzően bizalmatlanok szoktunk lenni az emberekkel, akkor gondoljuk végig, hogy egyfelől melyek voltak azok az élethelyzetek, amelyekben a bizalmatlanság a javunkat szolgálta (és megóvott bizonyos kellemetlenségektől), másfelől melyek voltak azok a szituációk, amelyekben a bizalmatlanságunknak kárát láttuk (és kellemetlenség ért bennünket miatta). Tudatosítsuk magunkban: ami az egyik helyzetben megoldást jelent, nem biztos, hogy a másik helyzetben is működik – hiába olyan kényelmes ösztönösen egy megszokott elképzelésre hagyatkozni. A komfortzóna bizony nem feltétlenül az optimális zóna…

Vegyük észre, hogy a meggyőződés valójában egy kétélű fegyver: megóvhat bennünket – de a vesztünket is okozhatja. Éppen ezért nem tanácsos minden egyes élethelyzetben feltétel nélkül egy adott meggyőződésünkre hagyatkozni – sokkal célravezetőbb, ha tudatosan felmérjük az adott helyzetet, és rugalmasan alkalmazkodunk az abban megnyilvánuló tényezőkhöz. Higgyük el, ez a stratégia valójában képes ugyanazt a szintű biztonságérzést nyújtani számunkra, mint a saját igazunkhoz való kapaszkodás.

Végezetül, a szenvedélybeteg embertársunk segítésére irányuló törekvéseinkben lehetőség szerint legyünk kellően nyitottak, és ha azt érezzük, hogy az illető görcsösen kapaszkodik abba, ami számára a biztonságot jelenti, akkor ahelyett, hogy az „igazunkhoz” ragaszkodnánk, inkább teremtsük meg annak a feltételeit, hogy biztonságban érezhesse magát.

 Ne feledjük: a biztonság néha fontosabb, mint az igazság!