A szenvedélybetegség komoly terhet ró az érintettekre és a környezetükben élőkre egyaránt, és különösen is hajlamos burjánzani azoknak az emberi kapcsolatoknak a közegében, amelyekben a kétely, a bizonytalanság, a félelem és a meg nem értettség érzése uralkodik. A függőség ráadásul képes még jobban összekuszálni az egymással kapcsolatban állók közötti – gyakran egyébként is meglehetősen kusza – érzelmi szálakat. Éppen ezért talán nem is olyan meglepő, hogy a függőség szinte törvényszerűen káoszt szül maga körül. És ennek a káosznak az esetében különösen is igaz, hogy csak fokozott tudatossággal lehet benne rendet tenni. 

A függőket és hozzátartozóikat segítő szakember egyik fő feladata éppen az, hogy valamennyi érintett számára átláthatóvá tegye az életüket megkeserítő kaotikus helyzetet, és olyan útmutatást nyújtson számukra, amely válaszokkal szolgál az őket feszítő kérdésekre. Így tudathatja meg a hozzátartozó például azt, hogy pontosan milyen testi-lelki-társas mechanizmusok játszanak szerepet a szerette betegségében. A szenvedélybeteg pedig többek között választ kaphat arra, hogy miért is nem bíznak meg benne a hozzátartozói. Az így születő felismerések nyomán azután lehetőség kínálkozik bizonyos kommunikációs és viselkedési technikák elsajátítására, amelyeknek az alkalmazásával rendeződhet az érintettek egyéni és közös élethelyzete.

A függőség – mint probléma – orvoslásának egyik kulcsa tehát nem más, mint a függő és a hozzátartozói közötti kölcsönös megértés. Paradox módon azonban a hozzátartozók részéről tanúsítandó megértés egyik alapfeltétele éppen az, hogy a szenvedélybeteggel különféle helyzetekben kommunikálva ne feltétlenül higgyenek el mindent, amit a függő állít…

Miért is ne higgyünk a függőnek??? 

Fontos tudni, hogy lényeges különbség van a függővel szembeni zsigeri (és gyakran alaptalan) bizalmatlanság és a között a „bizalmatlanság” között, amelynek a hátterében az a felismerés áll, hogy bizony a függő sokszor maga sem tudja, hogy mit miért állít, illetve nincs tisztában azzal, hogy amit állít, az valójában nem felel meg a valóságnak. 

  • A függőség következtében a függő nem feltétlenül van tisztában a saját gondolataival.
  • A függőség következtében a függő nem feltétlenül van tisztában azzal, amit mond. 
  • A függőség következtében a függő nem feltétlenül azt mondja, amit gondol.
  • A függőség következtében a függő viselkedése nem feltétlenül tükrözi a gondolatait.
  • A függőség következtében a függő viselkedése nem feltétlenül van összhangban a szándékaival.

1. sz. kommunikációs technika

A függőkre adott esetben jellemző kognitív és kommunikációs jelenségek tudatában könnyű belátni, hogy amikor egy szenvedélybeteg megosztja velünk az elképzeléseit és az érzéseit, akkor nem feltétlenül kell készpénznek venni mindazt, amit közöl. Ha például azt mondja, „Nem akarok leszokni, és kész!”, akkor mindenképpen gondolkozzunk el azon, hogy tényleg igaz-e, hogy nem áll szándékában leállni a rendszeres szerhasználattal.

Egészen biztos, hogy nem akar leszokni? Nem lehet, hogy a lelke mélyén valójában már beindult benne egyfajta mérlegelési folyamat a leszokással kapcsolatban? Vajon nem arról van szó, hogy csak fél elmondani, hogy fontolgatja a leszokást? Esetleg attól tart, hogy teljesíthetetlen elvárásokat támasztanak vele szemben, ha kiderül, hogy felmerült már benne a szerhasználattal való leállás gondolata?

De mégis mit lehet tenni, ha a szerfüggő szerettünk határozottan azt állítja, hogy nem akar leállni a szerhasználattal? 

A titok a szerettünk kijelentésére adott reakciónkban rejlik. A legfontosabb talán az, hogy ne megvetéssel vagy csalódottsággal reagáljunk. Sőt, az a legjobb, ha nem is egy kijelentéssel reagálunk, hanem egy kérdéssel – mégpedig egy olyan kérdéssel, amellyel arra késztetjük függőt, hogy egy kicsit jobban elmélyüljön a gondolataiban, és saját maga is megvizsgálja az állítása igazságtartalmát.

Ne azt mondjuk, „Értem. Te tudod… Ahogy gondolod…”, hanem például kérdezzük meg tőle azt, hogy „Esetleg elmondanád, legutóbb mikor érezted úgy, hogy érdemes lenne csökkentened az általad fogyasztott szerek mennyiségét?” – és aztán figyelmesen hallgassuk meg, mit válaszol erre a kérdésre. Szinte biztosak lehetünk abban, hogy elhangzanak majd olyan szavak is, amelyek arról árulkodnak, hogy az illető valójában igenis fontolgatja a leszokást. Ha pedig így van, akkor ez azt jelzi, hogy a „Nem akarok leszokni, és kész!” ösztönös kijelentés igazságtartalmát bizony van alapunk megkérdőjelezni. Vegyük hát észre, hogy a csípőből adott válasz sokszor csak egy dolog, miközben a valóság egészen más…

Amikor egy szenvedélybeteggel kommunikálunk, valóban érdemes odafigyelnünk arra, hogy mit hogyan értelmezünk, és mire hogyan reagálunk. A helyzet ugyanis az, hogy egy kis tudatossággal akár egészen nagy dolgokat is művelhetünk: 

  • A szerettünk kijelentése: Semmiben sem vagyok jó. Soha semmi nem jön nekem össze.
  • A mi reakciónk: Mondd el, mi az, amit legutóbb sikeresen elvégeztél, véghez vittél, és ami miatt büszke voltál magadra.

És láss csodát – tud ilyeneket mondani!

  • A szerettünk kijelentése: Tudom, hogy agresszív vagyok.
  • A mi reakciónk: Mikor is segítettél a legutóbb valakinek?

És ő el fogja mondani!

2. sz. kommunikációs technika

A különféle helyzetekben a vonatkozó tényezők figyelembevételével célzottan megfogalmazott eseti kérdések mellett van egy olyan „Jolly Joker” kérdés is, amelyet minden olyan kommunikációs szituációban bátran alkalmazhatunk, amikor a szerettünkkel esetleg könnyen konfliktusba kerülhetünk, ha nem vigyázunk a szavainkra. Ha például a szerettünk leszid minket, vagy kritikával illet bennünket, mert ezt vagy azt tettük (vagy épp elmulasztottuk megtenni), akkor ne védekezzünk, és ne vádaskodjunk, hanem egyszerűen kérjük meg az illetőt, hogy mondja el, fejtse ki, milyen érzések feszítik:

  • Panasz: „Elegem van abból, hogy mindig későn jössz haza!
  • Helytelen reakció: „Itthon meg sosincs kész a kaja!
  • Lehetséges válasz: „Na, tudod, mit? Elmész te a…
  • Panasz: „Elegem van abból, hogy mindig későn jössz haza!
  • Helyes reakció: „Elmondanád, mit is jelent az én késésem számodra? Drágám, milyen érzéseket kelt ez most benned? Miért rossz ez neked?
  • Lehetséges válasz: „Úgy érzem, nem vagyok fontos neked…

Ennek a fajta kérdésfeltevésnek a célja nem más, mint megfejteni, hogy egészen pontosan milyen lelki okok állnak annak a hátterében, hogy egy adott dolog haragot vált ki a szerettünkből. Egyes pszichológiai irányzatok szerint ugyanis az emberi frusztráció forrása sok esetben valójában nem más, mint az, hogy az érintett bizonyos alapvető lelki szükségletei nincsenek kielégítve. Ilyen alapszükségletek lehetnek a következők:

  • A biztonságos kötődés iránti szükséglet
  • Az érzelmek és a jogos igények kifejezésének szükséglete
  • A játékosságra és a spontaneitásra való hajlam kiélésének szükséglete
  • A saját alkalmasságunkba, képességeinkbe vetett bizalom meglétének szükséglete
  • A saját magunk feletti kontrollra való képesség érzésének szükséglete

Ezek a szükségletek minden egyes ember számára kiemelt fontosságúak. Amikor pedig megfogalmazzuk egy adott problémánkat valakivel szemben, akkor a tudatalattink hatására voltaképpen nagy részben arra törekszünk, hogy megteremtsük a számukra fontos valamelyik lelki szükségletünk kielégítésének lehetőségét. Éppen ezért van jelentősége annak, hogy konfliktusos helyzetekben ne csak a problémára fókuszáljunk, hanem azokra a kielégítetlen lelki szükségletekre is, amelyek az adott probléma hátterében meghúzódhatnak, és tulajdonképpen a konfliktus valódi okát képezik.

Ezeknek a lelki mechanizmusoknak a figyelembevétele különösen fontos a szenvedélybetegekkel való interakciók esetében – tekintettel arra, hogy a függők körében fokozottan is jellemző bizonyos alapvető lelki szükségletek kielégítetlensége. Maga a szerfüggőség is tulajdonképpen valamilyen hiányérzés dominanciájáról tanúskodik, és azt tükrözi, hogy az érintett nem képes egészséges módon kezelni a gyötrő hiányérzetét, és a szertől vár valamiféle beteljesedést. 

Nem meggyőzni, hanem kérdezni kell!

Akár egy szenvedélybeteggel, akár egy egészséges emberrel kommunikálunk, ne meggyőzni (és pláne ne legyőzni) akarjuk a másikat – hanem kérdezzünk tőle! Amikor ugyanis a saját igazunk bizonygatása helyett inkább megkérdezzük a másiktól, hogy mit is érez az adott dologgal kapcsolatban, és figyelmesen meg is hallgatjuk, amit mond, akkor azzal azt éreztetjük vele, hogy érdeklődünk iránta, és őszintén törődünk vele. Ennél pedig talán nincs is fontosabb. 

A megfelelő kérdésekkel ráadásul akár sorsformáló felismerésekhez is segíthetjük a másik embert. Ha jól kérdezünk, bizony kiemelhetjük abból a beszűkült tudatállapotból, amelybe a harag és a bizonytalanság érzése miatt került, és ráébreszthetjük arra, hogy a helyzete és az élete nem is olyan rossz, mint amilyennek az adott dolog miatt éppen gondolja…

Segítsünk egymásnak!