Már sokszor nekifutottam – leszokásnak, józanságnak meg mindennek, aminek kell.  De sosem volt elég erőm és kitartásom hozzá.
Megelégedtem azzal, hogy kevesebbet iszok, de aztán a kevesebből valahogy mindig több lett.
Szóval, alapvetően mindig ugyanaz a történet, hol ilyen, hol olyan formában.

De most tényleg megelégeltem a dolgot. Elegem lett. Meguntam, hogy folyton ámítom magam, hogy mindig hazudok, és aztán meg szégyellem magam.

Rájöttem, hogy eddig igazából mindig csak próbálkoztam – igazi elhatározás nélkül. Sosem mertem komoly elhatározást hozni, mert attól féltem, hátha nem sikerül. És persze általában így is lett. De miután elszántam magam, és teljes határozottsággal eldöntöttem, hogy egy hónapig nem iszok egy kortyot sem, akkor egyszerűen nem volt más választásom: tudtam, hogy egy hónapig ez így lesz, és kész.

Döntöttem.

Kedves Napló

Persze a második napon már azt vártam, hogy teljen már le az a hónap, mert ez maga a pokol. És ez így ment vagy két hétig. Mindennap rám tört a sóvárgás, a kegyetlen kínokkal járó késztetés, hogy igyak. És természetesen jöttek a jobbnál jobb érvek és kifogások is. De tartottam magam.

Azután kb. két hét elteltével valami megváltozott. Lassan megszűnt az ivásra való késztetés, és szinte észrevétlenül elrepült egy teljes hét úgy, hogy eszembe se jutott, hogy igyak. És közben jobb és eredményesebb lettem mindenben, amit csináltam. Egyszerűen lelkesebb és boldogabb voltam.

Most alig ismerek magamra. Olyan, mintha most ismerném meg magamat teljes valómban.

Bárcsak hamarabb mertem volna váltani…