Tanácsadóként azt vallom, hogy a segítői munka sok nehézsége ellenére minden egyes nap adódnak olyan nagyszerű és felemelő pillanatok a munkában, amelyek megerősíthetik a szakembert abban, hogy bizony érdemes ezt a tevékenységet végezni. Erről tanúskodik az egyik legutóbbi élményem is, amelyet most nagy vonalakban meg is osztanék.
Jár hozzám tanácsadásra egy fiatal szerhasználó, aki sokáig tiltakozott az ellen, hogy a szüleit is bevonjuk a terápiás folyamatba. Habár a szülők gyakran érdeklődtek nálam a gyermekük állapota felől, én természetesen semmiféle bizalmas információval nem szolgáltam nekik, sőt közöltem, hogy csak abban az esetben tarthatom velük a kapcsolatot, ha abba a gyermekük belegyezik. Meg kellett tehát értetnem velük, hogy nem titkolhatok el semmit a kliensem előtt, illetve nem veszíthetem el a bizalmát, mert az jelentősen hátráltatná a felépülésének folyamatát. Mivel azonban nyilvánvaló volt számomra, hogy a szülők mindenáron segíteni szeretnének, azt javasoltam nekik, hogy közösen tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy az érintett maga is igényt tartson a bevonásukra. Ezután pedig tudatosan törekedtem arra, hogy a fiatal felül tudjon emelkedni a családi konfliktusokból fakadó sérelmein, és belássa, milyen fontos, hogy a problémája megoldásában együttműködjön a legközelebbi hozzátartozóival.
Örömmel jelenthetem, hogy a „családegyesítésre” irányuló törekvéseim végül sikerrel jártak, és a kliensem legutóbb már a szüleivel jött hozzám tanácsadásra. Fantasztikus volt látni, ahogyan a családtagok végre őszintén megosztják egymással a gondolataikat és az érzéseiket. Közösen ugyanis ki tudtuk alakítani azt a bizalmi légkört, amelyben nincs szükség titkolózásra és elfojtásra, és így hatékonyabban lehet az egyén felépülésén és a család helyzetének rendezésén dolgozni. A feszültség, a kétségbeesés és a tehetetlenségérzés helyébe pedig a remény érzése léphetett. Ebben a konkrét esetben tehát gyakorlatilag megtörtént a csoda: ennek a szenvedélybetegnek ettől kezdve többé már nem magányosan kell haladnia a felépülés útján, mert végre mellette lehetnek a szerető hozzátartozói, akik érdemben támogatni tudják őt az egészséges élet megteremtésére irányuló törekvéseiben. Ehhez azonban arra volt szükség, hogy az érintett le tudja vetkőzni a korábbi titkolózási kényszerét, és felismerje azt, hogy a gondolatai és az érzései megosztásával tehermentesíteni tudja a lelkét.
A drogproblémát persze nem mindig csak maga a függő titkolja, hanem gyakran azok a hozzátartozók is, akik ugyan tudnak már a problémáról, de jobbnak látják, ha másokkal, illetve más hozzátartozókkal nem beszélnek a dologról. Habár nyilvánvalóan lehetnek olyan személyek egy családban, akiket nem célravezető beavatni, azt gondolom, rengeteg bajt meg lehet előzni, és nagyon sokat lehet nyerni azzal, ha kellő körültekintéssel a szűkebb családi közegben a lehető legtöbb emberben tudatosítjuk, hogy van a családban valaki, aki szenvedélybeteg, és szüksége van a szerettei támogatására, segítségére. Nagyon fontos tehát, hogy ahogyan maga a szenvedélybeteg is felismeri, hogy egyedül nem tudja megvívni a küzdelmet, úgy az egyes hozzátartozói se egymaguk próbáljanak megbirkózni a kihívásokkal, hanem egymással összefogva. Röviden és tömören: egységben az erő!
A szenvedélybetegség elleni küzdelemben a beteg családtagjainak közös fellépése már csak azért is különösen fontos, mert a szenvedélybeteget a függőség annyira körmönfonttá tudja tenni, hogy az illető gyakorlatilag képes bárkit kijátszani, aki egymaga önállóan próbálkozik azzal, hogy a helyzetével szembesítse őt, vagy változásra késztesse őt. Ezért is jobb megoldás az összefogás, mint a titkolózás.
A függőséggel kapcsolatos titkolózás persze szinte általánosságban jellemző az érintett családok körében. A minap például segítségért fordult hozzám egy édesanya, akinek a fia egy ideje rendszeresen füvezik; és habár a hölgy teljesen kétségbe van esve, kiderült, hogy a férje, azaz a fiú édesapja nem is tud a problémáról, mivel az anya eddig titokban tartotta a dolgot. Attól fél ugyanis, hogy a családfő nem tudná megfelelően kezelni a helyzetet, és nagyon haragudna a fiára. Jóllehet azzal tisztában van, hogy nem kell olyasmitől tartania, hogy a férfi esetleg bántalmazná vagy kitagadná a gyereket, mégis úgy gondolja, nem szabad beavatni a férjét. Felmerült bennem, hogy esetleg még azt is gondolhatta magában, hogy a családi problémák megoldása különben is a nők feladata, hiszen már a saját szülei életében is azt láthatta, hogy a férfiak a lelki ügyek kezelésében járatlanok.
Hogy is van ez? Hogyan is viszonyulunk mi emberek a problémáink megosztásához? Vajon miért van az, hogy bizonyos problémák esetében szinte ösztönösen a titkolózás és az elfojtás eszközéhez folyamodunk? Azt gondolom, sokat segíthet, ha egy kicsit közelebbről megvizsgáljuk, hogy mi magunk mit vagyunk hajlandóak megosztani embertársainkkal, és mi az, amit nem – akár a családunkban vagy a baráti körünkben, akár a munkahelyünkön szembesülünk azzal a lelki dilemmával, hogy beszéljünk-e valamiről, vagy sem.
A problémáknak persze számos fajtája van abból a szempontból (is), hogy mennyire tartjuk megoszthatónak azokat. A skála a megbeszélhető problémáktól egészen a titkolt problémákig terjed – valahogy az alábbiak szerint.
1. Vannak problémák, amelyeket szinte bárkivel megosztunk, mivel semmiféle lelki, illetve érzelmi kihívást nem jelent számunkra az adott dologról másokkal beszélni, sőt inkább megkönnyebbülést okoz, ha kibeszélhetjük magunkat. Ez történik például akkor, amikor elmondjuk a postásnak, hogy mennyire felbosszantott bennünket a boltos.
2. Vannak problémák, amelyekről nyilvánosan nem beszélünk, hanem csak egy szűkebb közösséggel osztunk meg – általában azzal a céllal, hogy legyen egyfajta válogatott társaság, amelynek a tagjai segítségünkre lehetnek a probléma megoldásában. A munkahelyi vagy az anyagi problémáinkról például nem beszélünk mindenkivel, de a rokonainktól vagy a barátainktól általában hajlandóak vagyunk tanácsot vagy akár segítséget kérni.
3. Vannak problémák, amelyeket annyira bizalmasnak érzünk, hogy csak azokkal beszélünk róluk, akikben bizonyosan megbízhatunk. Ebbe a bizalmi körbe egy adott családtag vagy barát mellett beletartozhat akár a lelkészünk vagy a tanácsadónk is – azok az emberek, akik a biztonságot jelentik számunkra.
4. Vannak problémák, amelyeket titkolunk: dolgok, amelyeket magukban tartunk, és nem osztunk meg senkivel (adott esetben vagy adott helyzetben még a párunkkal vagy a házastársunkkal sem).
5. Vannak problémák, amelyeket nemcsak mások előtt titkolunk, hanem még magunkban is elhallgatunk, azaz elfojtunk. Bizony vannak dolgaink, amelyekről mi magunk sem vagyunk hajlandóak tudomást venni. Ezek azok a problémák, amelyekről inkább még csak nem is gondolkozunk – esetleg azért, mert traumatikus élményekhez kötethetőek, mert számtalanszor megoldhatatlannak bizonyultak, mert tehetetlenségérzés társul hozzájuk…
Azt gondolom, mindenkinek érdemes eltöprengeni azon, hogyan is viszonyul a saját életében jelen lévő problémákhoz, illetve a problémákkal kapcsolatos gondolatai és érzései megosztásához. Nagyon hasznos lehet ugyanis tudatában lenni annak, hogy milyen esetben és milyen mértékben vagyunk képesek kitárulkozni mások előtt annak érdekében, hogy a különféle problémáink megoldásához segítséget kaphassunk. Ha pedig esetleg úgy látjuk, hogy bizony hajlamosak vagyunk a titkolózásra, akkor eldönthetjük, hogy vajon tényleg célravezető-e minden egyes dolgot eltitkolni, amit titokban tartunk. Nem azt mondom, hogy egyáltalán ne legyenek titkaink – sőt, nagyon is fontos, hogy megőrizzünk magunknak egy olyan intim gondolatvilágot, amelybe csak nekünk van betekintésünk. Adódhatnak azonban annyira komoly problémák is az életünkben, amelyeknek a titkolása olyan jelentős lelki erőfeszítést és terhet jelenthet, amely egyértelműen megnehezíti az adott problémák megoldását.
A titkolózás praktikus terhét nagyon jól szemlélteti a szenvedélybetegek és a hozzátartozóik élete. Képzeljük el, mennyi munkát fektet egy szerfüggő abba, hogy úgy beszéljen és viselkedjen, hogy nehogy kiderüljön, mit szokott csinálni. Gondoljunk bele, milyen erőfeszítés a szerfüggő hozzátartozójának akár a rokonai, akár a külvilág előtt folyamatosan titkolni, hogy a szerette milyen betegségben szenved. Mindez pedig azért különösen szomorú, mert azt a sok energiát, amelyet az érintettek vagy a beavatottak a titkolózásba, hazudozásba, játszmázásba fektetnek, bizony jóval hasznosabb dolgokra lehetne fordítani, amelyek ráadásul a probléma megoldását szolgálnák.
Persze tisztában vagyok azzal, hogy a személyiség, illetve az egyéni vérmérséklet alapvetően meghatározza, hogy mennyire nyitott vagy mennyire titkolózó valaki az életében. Ennek ellenére úgy vélem, mindenki számára hasznos lehet, ha legalább tudatosítja magában, hogy hogyan szokott viszonyulni a saját problémái megosztásához. Ez ugyanis olyan felismerésekhez vezethet, amelyek azután akár kedvező változásokat is eredményezhetnek ezen a területen, illetve az egyén életében. Igenis képesek vagyunk kitörni azokból a tanult mintákból, amelyek a problémamegoldás szempontjából is megnehezíthetik a boldogulást számunkra. Amit ugyanis a felmenőinktől (nagyszülőktől, szülőktől) tanultunk a problémák megoldásával, a titkokkal vagy a tabukkal kapcsolatban, nem feltétlenül hasznosítható eredményesen a problémák megoldására a saját életünkben – bármennyire is meg vagyunk győződve arról, hogy helyesen tesszük, amit teszünk. Mindenképpen érdemes tehát őszintén és egyben kritikusan megvizsgálni azokat a tanult mintákat, amelyek meghatározzák a bennünket terhelő gondolatok megosztásával kapcsolatos stratégiáinkat. Bátran tegyük fel hát maguknak az alábbi kérdéseket.
Mi az, amit a problémamegoldással kapcsolatban a szüleimtől tanultam, tanulhattam?
Mi az, amit hatékonyan tudok hasznosítani mindabból, amit a szüleimtől tanultam a problémamegoldással kapcsolatban; és melyek azok a stratégiák, amelyeket már többször is sikerült eredményesen hasznosítanom?
Mi az, amire egyáltalán nem tanítottak meg a szüleim a problémamegoldással kapcsolatban?
Mi az, ami haszontalannak, sőt károsnak bizonyult mindabból, amit a szüleimtől tanultam a problémamegoldással kapcsolatban; és melyek azok a stratégiák, amelyekkel már többször is kudarcot vallottam?
Ha választ tudunk adni magunknak mindezekre a kérdésekre, akkor már meg is tettük az első lépést abba az irányba, hogy képessé váljunk a számunkra legmegfelelőbb módon eljárni azokban az élethelyzetekben, amelyek azt kívánják, hogy a bennünket vagy a környezetünket terhelő probléma megoldása érdekében bizonyos emberekkel bizonyos mértékben megosszunk bizonyos dolgokat.
Ha pedig a felépülésre és a józanságra törekvő szenvedélybetegek vagyunk, vagy hozzátartozóként segíteni szeretnénk a szenvedélybeteg szerettünknek a felépülésben, akkor törekedjünk annak a bizalmi közösségnek a megteremtésére, amelyben mindenki megfelelő módon megoszthatja a gondolatait, és kifejezheti az érzéseit. A szenvedélybetegségből való talpra állás szempontjából ez a fajta bensőséges közeg bizony nélkülözhetetlen. Nagyon fontos ugyanakkor, hogy minden esetben valóban helyén kezeljük ezt a súlyos problémát – és ne a postással osszuk meg, de ne is fojtsuk magunkba.
