Dénes: Mielőtt nekikezdtünk volna a beszélgetésnek, mondtál nekem valamit. Nem tudom, elmondhatjuk-e… de azt mondtad, hogy neked is van függőséged.
Katinka: Hát, igen, néha elgondolkozom azon, hogy munkafüggő vagyok-e. Legalább két olyan állásom is van ugyanis, amely több időt igényel, mint napi 8 óra – úgyhogy nem egyszerű mindezt 24 órába belesűríteni.
Dénes: És akkor hogyan csinálod? Ezzel kapcsolatban milyen kérdéseket teszel fel magadnak?
Katinka: Itt a kérdés az, hogy hogyan kéne ezt jól csinálni? Igazából elég nehéz a dolog. Maga a döntés ugyan nem volt nehéz, viszont nap mint nap nehézséget jelent kezelni a helyzetet. Ugyebár a mai napig az úszás az első számú állásom. Tulajdonképpen minden az úszás alá van rendelve, ami azért nem egyszerű, főleg ha arra gondolok, milyen hatással van ez a második állásomra, a cégvezetésre. A cégben ráadásul most már közel 40 munkatárssal dolgozunk együtt. Jól tudom, hogy ez egy iszonyatosan nagy felelősség (és lehetőség is egyben); de ők most mégis a második helyen vannak. Szóval, nem egyszerű az, amikor rengeteg dolgom van, és nagyon sok mindent el kéne intézni, és nagyon sok mindenben tudnánk előrelépni – de jön a négy óra, és menni kell edzésre.
Dénes: És ez a Katinka milyen? Milyen az a Katinka, aki nagyon fáradt, akivel nem szívesen találkoznék? Milyen az, amikor egyszerre minden egy kicsit sok lesz?
Katinka: Én olyan típus vagyok, aki inkább nem beszél róla. Persze valószínűleg látszik rajtam, ha valami nem stimmel, mert nem mosolygok. Nem sűrűn van ugyanis olyan, hogy engem egyáltalán nem lehet megmosolyogtatni vagy megnevettetni, mert egyébként a legrosszabb helyzetekben is képes vagyok poénkodni. Ezt a fajta poénkodást sokak számára nem is egyszerű feldolgozni. De amikor tényleg sok volt már, és nagyon elfáradtam, akkor inkább magamba fordulok.
Dénes: És azután mi történik? Mi az, ami erőt, lendületet ad az új etaphoz?
Katinka: Amikor nagyon sok dolog van egyszerre, és tényleg úgy érzem, nem is tudom, mibe fogjak bele, mert egyszerűen annyi minden van, akkor nekem mindig az a jó, ha legalább egy 10-15 percre leülök, vagy elmegyek sétálni, és megpróbálom kicsit kiüríteni az agyamat (amikor nagyon televan). Utána meg szépen leírom, mik a legfontosabb dolgok, vagy csak leírom, hogy mikkel kellene foglalkozni, és sorba rendezek mindent.
Dénes: Priorizálás?
Katinka: Igen, igen.
Dénes: Azt nagyon sokszor elmondtad, és tudjuk, hogy Shane-nel ti egy csapat vagytok – lényegében egyek vagytok. De te, aki ott vagy a vízben, hogyan fogadod az ő iránymutatásait. Mennyire volt könnyű vagy nehéz elfogadni az iránymutatását, az ő látásmódját?
Katinka: Az elején nem volt egyszerű – de nemcsak nekem. Edzőként ugyanis Shane sem volt olyan magabiztos az elején. Azelőtt nem volt ilyen szintű úszója, én meg mégiscsak a barátnője is voltam. Szóval, nem volt mindegy, hogy mivel próbálkozik, és persze nem akart a pályafutásommal „játszani”.
Dénes: Izgult?
Katinka: Nagyon. Az elején mondta is, hogy bizony nagyon fél. Ugyan együtt döntöttük el, mi legyen, de azért ő érezte, hogy ez nagyon nagy felelősség. Nekem meg igazából az volt nagyon furcsa, hogy jöttek azok a bizonyos kérdések. Számomra 24 éves úszóként szokatlan volt, hogy megkérdeznek. Az úszókat ugyanis nem szokták megkérdezni másfél óra úszás után, hogy: „Szerinted csináljuk tovább? Ez most mára elég volt? Hogy érzed magad?” – egyszerűen nem megszokott ilyeneket kérdezni.
Dénes: Magyarországon nem szokták megkérdezni, vagy sehol a világon? Amerikában, ott megkérdezik az úszót?
Katinka: Ott talán nagyobb a szabadság. Ott azért vannak időszakok, például nagyobb versenyek előtt, amikor rá szokták bízni az úszóra, hogy mit csinál: „Amit éppen érzel…” – mondják. Nekem ez az elején nagyon furcsa volt. „Amit éppen érzek?” – erre mit mondjak? Én ugye úgy nőttem fel, illetve 19 éves koromig úgy készültem Baján, hogy az edző megmondta, mit kell csinálni. Ez volt a szokás. Nem kellett azon gondolkodni, hogy hogyan érzi magát az ember, vagy azon, hogy szerinte mit kellene csinálnia. Persze egyébként először jól hangzanak ezek a kérdések. Csak vigyázni kell, hogy az ember bele ne essen abba a hibába, hogy a „Mit szeretnél csinálni?” kérdésre esetleg azt válaszolja: „Hát, napozni, nem úszni!” – és akkor egy idő után meg nem úgy jönnek az eredmények. Szóval, egy idő után rendesen elgondolkodtam ezeken a kérdéseken, hogy akkor tényleg lássuk, hogy mégis mit kell csinálni ahhoz, hogy jó legyen. Valóban elgondolkodtam azon, hogy hogyan érzem magam, és azon, hogy kell-e még úszni egy kicsit, vagy nem. De ez nekem tényleg nehezen ment az elején. Egyrészt nagyon őszintének kellett lennem Shane-nel (mert ugye neki kellett elmondanom, hogy mégis hogyan érzem magam), másrészt saját magammal is őszintének kellett lennem.
És ez bizony nem könnyű: felismerni, hogy fáradt vagyok, de közben beismerni, hogy még meg kéne csinálni egy sorozatot (akkor is, ha szívem szerint megállnék), mert azért jó lenne, ha megcsinálnám, mivel az állóképességnek kell még az a 2-3 kilométer, amit le kell úszni – ez nehéz.
Abban a pillanatban (esetleg kicsit kellemetlen pillanatban) az ember szívesebben kiszállna a vízből, és leülne, és pihenne egyet, vagy elmenne szaunázni; de ott, abban a pillanatban őszintének lennie magához anélkül, hogy azon gondolkozna, mi lenne a kellemes – hát, ez nem egy egyszerű dolog. Nagyon sok idő kellett ahhoz, hogy ezt megtanuljam.
Dénes: És kivel nehezebb őszintének lenni? Önmagaddal vagy Shane-nel?
Katinka: Igazából ugyanolyan nehéz, mert az van, hogy ha én tudom, akkor mondom is. Ezzel tehát igazából nincs probléma. Mondjuk, nekem az a nehezebb, hogy szóljak, amikor már nem bírom. Ha fáj valami edzés közben, vagy valószínűleg már tényleg elég lenne, én akkor is leúszom a távot.
Dénes: És akkor mi van benned? Miért nem szólsz?
Katinka: Mert annyira azért nem fáj. Még tudok úszni.
Dénes: Ja, értem.
Katinka: Én úgy vagyok vele, hogy még úszok, és nem tudom eldönteni, mikor kellene kiszállnom a vízből. Ha eljutottam a másik partra, és tulajdonképpen nem haldoklom, akkor miért ne úsznék tovább. Persze fáj, fájni fáj – fájni a 400 vegyes is fájt az olimpián, és mégis le tudtam úszni. Szóval, nekem nagyon nehéz megállapítanom, hogy hol a határ, és mi az, amire azt mondom, hogy most már ez így elég, vagy azt, hogy még le tudom úszni. És legtöbbször az ember még le tudja úszni. Ilyenkor szoktam azon gondolkodni, hogyha most itt lenne egy cápa, akkor vajon tudnék-e még gyorsabban úszni. Hát, valószínűleg igen.
Dénes: Ezt tényleg úgy képzeljem el, szó szerint, hogy te úszás közben azt képzeled, hogy jön egy cápa?
Katinka: Néha van ilyen.
Dénes: Megy egy ilyen film a fejedben?
Katinka: Hát, néha van ilyen. Eljátszok ilyen gondolatokkal. Képzeljük el, hogy most nem abban a szituban vagyok, hogy most ilyen tök kényelmesen lemegyünk az uszodába, bemegyünk a vízbe… – hanem akkor itt most életre-halálra! Szóval, akkor vajon milyen gyorsan tudnék úszni? Lehet, hogy sokkal gyorsabban le tudnám úszni a 400 vegyest, mint Rióban, ha ott van mögöttem egy cápa.
Dénes: De lehet, hogy még én is jobban teljesítenék, ha ott van mögöttem egy cápa. Katinka: Lehet.
Dénes: Ezeket a kis technikákat, trükköket magadtól találtad ki? Ezek csak úgy jönnek, vagy tanultad? És átadod másoknak ezeket a technikákat?
Katinka: Szerintem egy része csak úgy jön, egy részéről pedig nem tudnám megmondani, hogy honnan jön – tehát valószínű, hogy tanultam, meg a környezet. Olyan nehéz tud lenni néha az embernek, hogy van egy remek ötlete, és utána meg valaki közli vele, hogy egyébként ezt ő mondta neki. „Dehogyis!” – felelem ilyekor viccesen. Az biztos, hogy az úszópályafutásom során sokféle környezetben volt szerencsém úszni, illetve most már versenyezni is. Mi járjuk a világot, és szerencsére elég sok mindent látunk, hallunk, mert ugye mindenkivel megpróbálunk beszélgetni. Szóval, biztos azért is alakult ez így, mert sok mindenkitől tanultam. És persze átadás is van: most van egy edzőtársam, akinek megpróbálok elég sok mindent átadni – akár érzésekről, akár gondolatokról, akár csak szimplán sima szakmai, technikai dolgokról (forduló vagy rajt, meg ilyesmi). És nagyon érdekes, de nekem is jó ezekről beszélni, mert vannak alapdolgok, amelyek jó, hogy így visszajönnek, amelyekről mindig jó beszélni.
Dénes: Önfejlesztő könyveket olvasol?
Katinka: Mondhatjuk, igen, mert elég sok önéletrajzot olvasok, és úgy érzem, hogy nagyon sok önéletrajz önfejlesztő is. Én nagyon szeretek önéletrajzokat olvasni. Pont most fejeztem be Phil Knightnak a Nike Storyját. Nekem az nagyon tetszett. Kívülről a Nike annyira sikeresnek tűnik, és ha elolvassuk a könyvet, kiderül, hogy ez az ember szinte az egész életében hónapról hónapra küzdött, hogy kifizesse a munkatársakat, és minden éppen csak határidőre lett kifizetve – óriási küzdelem volt az egész. Ő az, akire azt mondják az emberek, hogy egyik napról a másikra lett sikeres. Csak azt nem tudják, hogy előtte 15-20 vagy még több éven keresztül mennyit dolgozott.
Szóval, csak akkor válik érdekessé az ember, amikor berobban, amikor sikeres lesz.
Dénes: Egészen fantasztikus és újszerű dolgokat mondtál – olyanokat, amik szerintem nagyon értékesek lehetnek egy függő, egy szenvedélybeteg felépülése szempontjából. Gondolok itt azokra a bizonyos kérdésekre: a dolgok megkérdőjelezésére, átgondolására, illetve arra, amit a kudarcról mondtál. Ezeket tényleg ritkán hallani. Ritkán lehet ilyen gondolatokkal találkozni. Tényleg nagyon köszönöm neked, hogy segítettél az akaraterő fogalmát egy kicsit újraértelmezni.
Katinka: Én is köszönöm.
