Hogyan viszonyuljunk érzelmileg a függő szélsőséges érzelmeihez?

Habár az emberi félelemnek van egy egészséges szintje, bizonyos helyzetekben a félelem olyan végletes formákat ölthet, amelyek már nem szolgálják az egyén javát. Ha például valaki a pánik állapotába kerül, akkor az intenzív félelem nem segíti, hanem gátolja őt az adott helyzet kezeléséhez szükséges cselekvésben; ha pedig esetleg még pánikbetegségben is szenved, akkor az állandósult félelem az életben való boldoguláshoz szükséges legalapvetőbb tevékenységekben is akadályozhatja őt. Ugyanilyen káros lehet azonban a félelem alapvető hiánya, amely akár az ember testi épségét veszélyeztető vakmerőségben is megtestesülhet. 

A bénító félelemben vagy teljes félelemhiányban megnyilvánuló érzelmi és cselekvésbeli szélsőségek fokozottan jellemzőek a szerfüggőkre – az aktív szerhasználat és a leszokás időszakában egyaránt. A különféle extrém kilengések pedig nemcsak magát a szenvedélybeteget állítják óriási kihívás elé, hanem a környezetében élőket is. Különösen frusztráló lehet a szenvedélybetegnek segítő hozzátartozó számára megtapasztalni például azt, hogy a leszokás útjára lépő szerhasználó az egyik pillanatban félelmet nem ismerve, lelkesen, szinte hiperaktívan teszi meg a leszokáshoz szükséges lépéseket, míg a másik pillanatban teljesen váratlanul megrémül, és hirtelen megtorpan.

Fontos tudni, hogy a félelem nem az egyetlen érzés, amelynek a szélsőségessége meghatározó a szenvedélybetegség, illetve az abból való felépülés szempontjából. Valójában számtalan olyan alapvető emberi érzés és attitűd van, amellyel összefüggésben érdemes számolni a végletességgel akár magának a szenvedélybetegnek, akár a neki segítő kezet nyújtó embereknek. 

Nem árt tisztában lenni azzal sem, hogy nem szerencsés, ha a szenvedélybetegnek az optimálistól esetleg eltérő megnyilvánulásait a környezet a rosszindulat jelének tekinti, vagy akár egyfajta tudatos támadásként értelmezi. A helytelennek minősíthető viselkedés oka ugyanis valójában az, hogy a beteg a megromlott állapotából adódóan nem képes a megfelelő helyzetkezelési stratégiákat, illetve problémamegoldási technikákat alkalmazni mindazokban a szituációkban, amelyekben valamilyen kihívással meg kellene birkóznia. 

Higgyük el: az egészséges emberekhez hasonlóan a szenvedélybeteg sem akar mást, mint boldogulni. Az egészséges emberekkel ellentétben azonban általában kevésbé tudja, hogy milyen helyzetben milyen boldogulási technikával érdemes élni, illetve hogyan kell a kapcsolódó gondolatait, érzelmeit és cselekedeteit megfelelően szabályozni. Ebben a megközelítésben tehát az olyan megnyilvánulások, mint az érzelmi agresszió, a manipuláció, a kényszeresség, a behódolás, az izgalomkeresés vagy épp a pszichés bezárkózás tulajdonképpen mind olyan reakciók, amelyek az adott szenvedélybeteg boldogulásra való törekvését tükrözik. Éppen ezért ezek a gyakran ösztönösen negatívnak minősített megnyilvánulások nem kritikus szemmel szemlélendőek, hanem inkább egyfajta elemző szemmel. Ha ugyanis egy kicsit a felszín alá nézünk, szert tehetünk nagyon sok hasznos, a problémásan viselkedő egyén pozitív irányú változását elősegítő információra. Bizony nem árt, ha a valóságészlelésünk nem a felszínes benyomásainkon, hanem megfelelő ismereteken és egyfajta tudatos reflexión alapszik. 

Az alábbi tipikus megnyilvánulásokkal kapcsolatban különösen fontos tisztában lennünk azzal, hogy a hátterükben valójában a szenvedélybeteg érzelemszabályozási mechanizmusának zavarai állhatnak, és nem a rosszindulat vagy az ártó szándék.

A szenvedélybetegek érzelemszabályozási zavarából adódó tipikus megnyilvánulások: 

  • Érzelmi agresszió: ellenszegülés, vádaskodás, kritizálás, hibáztatás 
  • Manipuláció: csábítás, becsapás, hazugság révén való érvényesülni akarás
  • Kényszeresség: a rend megkövetelése, magas fokú önfegyelem, túlzott elővigyázatosság, kudarckerülés 
  • Behódolás: alárendelődés, másokra hagyatkozás, irányítás átengedése, ragaszkodás, konfliktuskerülés 
  • Izgalomkeresés: csillapíthatatlan szexuális étvágy, túlzásba vitt edzés, indokolatlanul gyakori vásárlás, állandó szórakozás 
  • Pszichés bezárkózás: disszociáció (a tudat és a gondolat/érzés/cselekvés között fennálló kapcsolat megszakítása), képzelgés, érzéketlenség, tagadás

Persze teljesen természetes, ha ezek a megnyilvánulások negatív érzelmi reakciókat váltanak ki a szenvedélybeteg környezetében élőkből; és habár a külvilág viszonyulása bizonyos fokig akár formálható is, az érintettek közötti harmóniának a legfőbb előfeltétele valójában a függő megnyilvánulásainak normalizálódása. Ezt a normalizálódást ugyan a megfelelő módszerekkel elő is lehet segíteni, a függő egyén hozzátartozóinak egyszersmind azzal is érdemes tisztában lenniük, hogy a szenvedélybetegek hajlamosak kritizálni mindazokat, akik beavatkoznak az életükbe, függetlenül attól, hogy segítő szándék vezérli-e a befolyásolást, vagy sem. Ez a tényező pedig jelentősen megnehezíti az egyébként sem egyszerű közbeavatkozást.

Amikor egy szerfüggő és egy szerekkel nem élő egyén kapcsolatba kerül egymással, az bizonyos szempontból olyan, mint amikor két eltérő temperamentumú ember találkozik – és a felek szinte ösztönösen kritikus szemmel tekintenek egymásra. Ez pedig azért különösen szomorú, mert ha tudatosulna bennük, hogy egyszerűen csak más-más hőfokon égnek, akkor kellő nyitottság megléte esetén valójában képesek lennének optimális mértékben egymásra hangolódni, és akár jó kapcsolatot kialakítani. Az egészséges emberek részéről erre a belátásra különösen nagy szükség lehet a szenvedélybetegekkel való interakciókban, tekintettel arra, hogy a függők érzelemszabályozási mechanizmusának zavarai az ő részükről gátját képezhetik az alkalmazkodásnak, így az összhang megteremtése szempontjából nagyobb feladat hárul arra az egyénre, aki tisztán lát. 

A tanulság: amikor az életünket alapvetően meghatározza a szenvedélybeteg hozzátartozónkkal való kapcsolatunk, ügyeljünk arra, hogy az attitűdünket és a viselkedésünket ne az ösztönös érzelmi reakcióink determinálják, hanem az ismereteink és a tudatosságunk.