Mit lehet tenni, ha valaki folyamatosan tagadja, és még önmagának se vallja be, hogy alkoholista és gyógyszerfüggő? Mi a megoldás, ha a hozzátartozókból és a barátokból a sok csalódás már kiölte a segíteni akarást?

A szenvedélybeteg hozzátartozóján segíteni akaró embernek alapvetően két általános dologra kell törekednie: arra, hogy rávegye a segítségre szorulót, hogy szakemberhez forduljon; valamint arra, hogy tartósan ébren tartsa magában a segítő szándékot azoknak az esetleges kudarcoknak és csalódásoknak az ellenére is, amelyek könnyen elrettenthetik az embert a segítéstől. A segítségre szoruló szerettünkkel kapcsolatos törekvéseink sikerének egyik kulcsa a tervezés és a tudatosság – improvizatív módon ugyanis biztosan nem leszünk képesek sikeresen arra ösztönözni a szerhasználót, hogy vegye igénybe szakember segítségét. Éppen ezért érdemes felkészülnünk. Első lépésben pedig javasolt ismereteket szereznünk magáról a függőségről, illetve tudatosítunk magunkban azt, hogy a függőség valójában egy betegség (amelyeknek a kialakulásában szerepet játszik az egyén genetikai hajlama és pszichológiai működése, valamint az egyén társas környezete, illetve az azzal való interakciója).

Ha ugyanis felismerjük azt, hogy a szerettünk nem önszántából, egy tudatos döntés eredményeként lett szenvedélybeteg, hanem különböző tényezők kölcsönhatásából adódóan, akkor képesek leszünk olyan módon viszonyulni az illetőhöz, amely sokkal kedvezőbb lesz a segítségnyújtás szempontjából. Ha pedig ezután arra törekszünk, hogy segítsünk a szerettünknek elsajátítani az életben való boldoguláshoz szükséges megfelelő (helyes és egészséges) megküzdési stratégiákat, akkor biztosak lehetünk abban, hogy jóval hatékonyabbak és eredményesebbek lesznek az erőfeszítéseink, mint akkor, ha vádaskodnánk vagy követelőznénk.

Amennyiben viszont esetleg a felkészültségünk és a tudatos hozzáállásunk ellenére is tehetetlennek érezzük magunkat a hozzátartozónk betegségével szemben, akkor mi magunk is merjük mások segítségét igénybe venni. Bátran forduljunk tehát szakemberhez, esetleg konkrétan egy olyan szakemberhez (ún. intervencionistához), aki meg tudja nekünk tanítani, hogy a családunk tagjaival hogyan foghatunk megfelelően össze annak érdekében, hogy a szenvedélybeteg szerettünket közösen tudjuk szisztematikusan és szakszerűen motiválni a számára felajánlott kezelés, illetve terápia igénybevételére.

A szenvedélybetegséggel küzdő hozzátartozónkért sokat tehetünk azzal, ha kimozdítjuk őt a tagadás állapotából, és ráébresztjük arra, hogy a betegsége miatt segítségre szorul – miközben nem hagyjuk, hogy a törekvéseink esetleges kudarca felett érzett csalódások eltántorítsanak bennünket a kitartó segítségnyújtástól.