Nem akadályozza-e a változást és a gyógyulást, ha a több évtizednyi ivás után néhány éve már nem ivó alkoholista nem osztja meg másokkal az ivással kapcsolatos gondolatait?

Ha több évnyi rendszeres alkoholfogyasztás után valaki néhány éve józan életét él, az arról tanúskodik, hogy az állapotát egyfajta stabilitás jellemzi. Habár természetesen előnyös lehet, ha ugyanez az ember nagy hangsúlyt fektet az önismeretre, és a visszajelzéshez való jutás reményében másokkal meg is osztja a gondolatait, nem feltétlenül jelent bajt, ha valaki nem tesz így, és például a személyiségéből adódóan kevésbé hajlamos kitárulkozni mások előtt. Ilyen esetben pedig nem szerencsés a faggatózás, illetve a beszélgetés erőltetése – sokkal jobb, ha hagyjuk, hogy az illető a saját vérmérsékletének és az egyéni szükségleteinek megfelelően boldoguljon. Különösképpen fontos ez akkor, ha az látjuk, hogy egyébként jó úton jár: nemcsak józan életet él, de általában is rendben van, és alapvetően boldog is. Inkább értékeljük tehát azt, hogy milyen sikeres erőfeszítéseket tett a felépülés útján, és a leszokás nagy feladata után ne állítsuk őt egy újabb nagy feladat elé azzal, hogy elvárjuk tőle, hogy a személyiségét átformálva, magának való emberből alakuljon át csevegővé. A leglényegesebb pedig minden esetben az, hogy a körülményektől függetlenül támogassuk őt abban, hogy minőségi életet élhessen.

Ha az alkoholbeteg hozzátartozónk sikeresen leszokott az ivásról, és hosszú ideje tartózkodik is az alkoholfogyasztástól, elégedjünk meg azzal, hogy talpra állt, és ne várjunk el tőle további jelentős változtatásokat az életének egyéb területein.