A szenvedélybetegek közül sokan a függőséghez gyakran társuló szégyenérzet miatt nem kívánnak segítséget igénybe venni a problémájuk megoldása érdekében, és még abban az esetben is inkább önállóan tesznek kísérletet a rendszeres szerhasználatról való leszokásra, ha olyan nagy szenvedéssel jár a függőségük, amely már szinte elviselhetetlen számukra. A szégyenérzet ugyanakkor sok esetben nemcsak azért tehető felelőssé, hogy a szenvedélybeteg esetleg nem jut el a megfelelő szakemberhez, és ezért nem kap szakszerű kezelést, hanem valójában magának a szenvedélybetegségnek a kialakulásában is szerepet játszik, illetve szerepet játszhat. Ennek az oka pedig alapvetően az, hogy vannak, akik az életüket megkeserítő szégyenérzettel való megbirkózás lehetséges eszközeként tekintenek a kábítószerek használatára.

Amikor az ember azt gondolja magáról, hogy nem elég jó, vagy nem elfogadható, és esetleg még úgy is érzi, hogy a saját elvárásainak sem tud megfelelni, akkor bizony hajlamos lehet arra, hogy megpróbálja ezt a nyomasztó érzést elnyomni, elfojtani magában – azért, hogy ne kelljen tudatosan átélnie azt a fajta kellemetlenséget, amellyel a szégyen tudata jár. És mivel a különféle kábító hatású szerek kifejezetten eredményesek tudnak lenni az emberi tudat módosításában, vannak, akik úgy vélik, a szerhasználat meglehetősen kézenfekvő „megoldást” kínál a problémára (miközben a probléma megoldásának elősegítése helyett valójában csak újabb problémáknak ágyaz meg).

Ha az egyébként is gyakori szégyenérzéssel küszködő egyén rendszeresen használ különféle kábítószereket, illetve szenvedélybetegségben szenved, akkor azt tapasztalhatja, hogy az a szégyenérzet, amelyet a szerhasználattal annyira el akart nyomni, nemhogy nem múlik el a szerhasználat eredményeként, hanem még fel is erősödik, és csak bővül a szégyenre okot adó tényezők köre, hiszen a problémás szerhasználattal még manapság is jelentős szégyen társul. Ez pedig megakadályozhatja az érintettet (és akár még a neki segíteni szándékozó hozzátartozót is) abban, hogy a szerhasználati problémát mások előtt felvállalva, szakemberhez forduljon segítségért.

A szégyenérzet persze bizonyos esetekben teljesen természetes, illetve létezik egészséges fajtája. Ha például valakit egy hibás cselekedete miatt esetleg némileg gyötör a bűntudat, mert tisztában van a saját felelősségével, akkor természetes, ha szégyelli magát. Ez a fajta egészséges szégyenérzet azonban egyes emberekben akár egyfajta kóros érzéssé is fajulhat. Beteges szégyenérzetnek pedig alapvetően az az érzés tekinthető, amely nem magához az adott cselekedethez kapcsolódik az egyénben, hanem egyfajta általános érvényre tesz szert, és arra sarkallja az érintettet, hogy megkérdőjelezzen olyan – az egész lényét meghatározó – dolgokat, mint például a saját jósága, szerethetősége vagy értékessége.

A kóros szégyenérzettel persze valahogyan meg kell birkózni. Nem szerencsés azonban, ha a megbirkózás valójában csupán csak kompenzálás – például agresszióban vagy perfekcionizmusban megnyilvánuló kompenzálás. A különféle kontraproduktív működési módok ugyanis könnyen járhatnak olyan következményekkel, amelyek szerhasználatra késztethetik az embert, illetve adott esetben akár szerfüggővé is tehetik őt. Emellett az sem szerencsés, ha valaki szinte minden energiáját az őt feszítő szégyenérzés kordában tartásába fekteti. Ebben az esetben ugyanis a kellemetlen érzés kezelésére irányuló erőfeszítései annyi figyelmet igényelhetnek a részéről, hogy a figyelme nem képes kiterjedni azokra a dolgokra, amelyek az életben való boldogulását szolgálnák. Így lehetséges az, hogy a kóros szégyenét kórosan kontrollálni próbáló ember valójában ritkán van „jelen”, azaz ritkán képes tudatosan megélni azokat a pillanatokat, amelyekből az élete összeáll.

A beteges szégyenérzet kialakulásának okai nagyon sokszor a gyerekkorban gyökereznek, és akár olyan hétköznapi élményekhez is kötődhetnek, mint az ágybavizelés és az ahhoz kapcsolódó élmények (például a környezet negatív reakciójának megtapasztalása). Hasonlóan kedvezőtlen tapasztalat lehet a szidalmazás átélése, és különösen annak a fajta szidalmazásnak a megtapasztalása, amely nem a gyermek valamilyen ügyetlen vagy hibás cselekedetének bírálásában nyilvánul meg (pl. Ez egy ügyetlen mozdulat volt…), hanem a személyének a bírálásában (pl. Ügyetlen vagy!). Ha valaki az efféle helyzetekben rendszeresen azt éli meg, hogy – a szavak szintjén – azonosítják őt a „rossz” cselekedeteivel, akkor bizony komolyan sérülhet az önbecsülése, és a későbbiekben könnyen patológiássá válhat benne a szégyen érzése.

A környezet kellő körültekintésének hiányán kívül persze jóval drámaibb okok is állhatnak a gyermekkorban kialakuló kóros szégyenérzet hátterében, például az a fajta pszichés vagy fizikai abúzus, illetve bántalmazás, amelyet attól a felnőttől (szülőtől, rokontól) szenved el a gyermek, akit „mindenhatónak” tart. Amikor ugyanis a gyermeki ésszel mindenben igazságosnak tartott felnőtt megalázza a gyermeket, akkor a gyerek biztosan magát fogja hibáztatni, illetve rossznak tartani, és nem a tévedhetetlen felnőttet, akire felnéz. Persze felnőtt fejjel visszatekintve az ember képes lehet megérteni azt, hogy az adott helyzetben ő maga valójában nem is hibázott, de általában komoly önismereti munkára van szükség ahhoz, hogy valaki tisztán láthasson, illetve a megfelelő következtetésekre juthasson. Ha azonban sikerül tudatosítani bizonyos tényezőket, amelyek meghatározóak voltak az egyén múltjában (és akár olyan tényezőket is, amelyek meghatározóak voltak a környezetében élők múltjában), akkor szert tehetünk egyfajta alaposabb megértésre, amelynek birtokában pedig azután már könnyebben tudunk megfelelő módon boldogulni a számunkra érzelmi szempontból kihívást jelentő helyzetekben.

Fontos tudni, hogy a kóros szégyenérzet elleni egyik legjobb orvosság nem más, mint a tudatosság. A tudatosság ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy amikor egy adott helyzetben azt érezzük, hogy szinte letaglóz bennünket a szégyen érzése, akkor az elménk felett célirányosan kontrollt gyakorolva megállapítjuk, hogy az adott érzés pontosan milyen, miben gyökerezik, és mennyiben tekinthető indokoltnak az adott szituációban.

  • Helyezzük az érzést a figyelmünk homlokterébe, és tapasztaljuk meg minden elemében.
  • Azonosítsuk be az érzés hátterében meghúzódó vagy az érzéshez köthető legmeghatározóbb korábbi élményt, illetve élményeket.
  • Vizsgáljuk meg azt, hogy az érzésnek aktuálisan van-e bármi valós alapja, vagy csak a vonatkozó múltbéli élményhez kapcsolódó szégyenérzet ébredt fel az elmében az emlékezet automatikus (tudattalan) mechanizmusai révén.

Ha esetleg úgy érezzük, nem vagyunk képesek olyan fokú uralmat gyakorolni az elménk felett, amelynek révén a kellemetlen érzéseinket tudatos reflexió tárgyává tehetnénk, akkor fektessünk energiát a tudatos jelenlét gyakorlásába, vagy esetleg forduljunk szakemberhez, aki például a kognitív viselkedésterápia módszereivel segíthet nekünk kioltani mindazoknak a tanult gondolkodás- és viselkedésmintáknak a hatását, amelyek megnehezíthetik számunka a pontos valóságészlelést.

Ne feledjük: a bennünk ébredő szégyenérzés legfeljebb abban az esetben tekinthető egészségesnek, ha bizonyos cselekedeteink tényszerű minősítéséből fakad – és nem a saját lényünk értékének megkérdőjelezéséből. Ha pedig képesek vagyunk levetkőzni azt a szégyenérzést, amely azért van bennünk, mert rendszeresen valamilyen tudatmódosító szert használunk, akkor a problémánk felvállalásával lehetőséget teremtünk magunk számára: lehetőséget a szerhasználatról való leszokásra, azaz a problémánk megoldására.