A szenvedélybetegségből való felépülés elősegítésének titka 

A józanná válás elősegítése

Mi emberek nagyon sokfélék vagyunk: sokféleképpen élünk, sokféleképpen érzünk és gondolkozunk. Habár közösségi lényként ezer szálon mindenféle kapcsolatokat szövünk, és állandó kapcsolatban vagyunk egymással, mégis gyakran előfordul, hogy nem igazán értjük meg egymást, vagy nem tudunk együttműködni. Ennek általában az az oka, hogy valójában az adott kapcsolaton vagy közösségen belül is a saját kis világunkban élünk, és nem ismerjük a másik ember világát kellő mélységben ahhoz, hogy képesek legyünk megérteni az illető gondolkodását vagy viselkedését. Ez azért különösen szomorú, mert ha képtelenek vagyunk „ráhangolódni” a másikra, akkor arra is képtelenek leszünk, hogy olyan módon kommunikáljunk vele, amely a kölcsönös megértését szolgálja, vagy elősegíti az együttműködést.

Bizonyos élethelyzetekben különösen is fontos, hogy képesek legyünk a másik emberre ráhangolódni. Ilyen helyzet az is, amikor a szenvedélybeteg szerettünk hozzátartozójaként arra törekszünk, hogy a szerettünket megszabadítsuk a függőségétől. Ilyenkor mindent bevetünk, hogy arra ösztönözzük az illetőt, hogy változtasson az életvitelén, vagy legalább vegye igénybe egy olyan szakember segítségét, aki szakszerű útmutatással tud szolgálni neki a szerhasználatról való leszokással kapcsolatban, illetve az egészséges életmód kialakításával kapcsolatban. Bármilyen csodálatraméltóak is azonban az erőfeszítéseink, sok esetben bizony haszontalanok, mégpedig azért, mert „mindent bevetni” egyszerűen nem elég. Nem arra van szükség ugyanis, hogy beavatkozzunk, hanem arra, hogy megfelelő módon avatkozzunk be.

Amikor megkíséreljük a szenvedélybeteg szerettünket arra motiválni, hogy hagyjon fel a rendszeres szerhasználattal, az erőfeszítéseink sikere alapvetően három dologtól függ: a konkrét célunktól, a tudatosságunk fokától, valamint a kommunikációs módszerünktől.

1. Célmeghatározás

Ha a szenvedélybeteg szerettünkön segíteni szeretnénk, akkor bizonyos szempontból teljesen természetes, ha azt a célt tűzzük ki magunk elé, hogy azonnal, teljesen és véglegesen leszoktatjuk őt a szerhasználatról. Az effajta elvárás azonban valójában irreális – több okból is. Egyrészt azért, mert egy „laikus” általában nem képes „meggyógyítani” egy beteg embert, másrészt azért, mert a rendszeres szerhasználattal való teljes és végleges leállás nem egy esemény, hanem rendszerint egy meglehetősen időigényes folyamat.

Talán belátható, hogy amennyiben azt szeretnénk, hogy a szenvedélybeteg szerettünk egészséges legyen, akkor nem ragadhatunk le azon a szinten, hogy „Azonnal szokjon le, és kész!”, hanem kevésbé direkt módon kell a problémához közelítenünk. Sokkal érdemesebb például első lépésként azt a célt kitűznünk magunk elé, hogy megpróbáljuk elérni, hogy az illető egyáltalán hajlandó legyen elgondolkozni a szerhasználatnak a saját életében betöltött szerepéről. Ha pedig ez megtörténik, és a szerettünkben is tudatosul, hogy a szerhasználati szokásainak milyen kellemetlen következményei vannak, akkor már mérlegelni tudja, hogy mennyiben szükséges érdemben foglalkoznia önmagával, a problémája megoldásával, illetve a józanság irányába történő elmozdulással.

Nagyon fontos, hogy a szerhasználattal kapcsolatos egyéni tudatosulási és mérlegelési folyamat beindulásának lehetőségét megteremtsük a szerettünk számára. Ellenkező esetben ugyanis, ha csupán egyfajta ultimátumot adunk neki, akkor gyakorlatilag nem teszünk mást, mint megkíséreljük megfosztani őt a választás szabadságától – ő pedig teljesen érthető módon tiltakozni és ellenkezni fog. Ne azonnal a „végső” célban (ne egyetlen nagy lépésben) gondolkozunk tehát, hanem mindig csak egy konkrét részcélban, illetve bizonyos részcélokban (azaz kis lépésekben).   

2. Tudatosság

A szenvedélybeteg szerettünk felépülésének elősegítésében nincs helye az improvizálásnak, a spontaneitásnak és a kapkodásnak – csak a megfelelő felkészültség és a tudatos cselekvés lehet célravezető. Éppen ezért fontos, hogy egyrészt szert tegyünk a függőséggel és az abból való felépüléssel kapcsolatos általános ismeretekre, másrészt kellő mélységben megismerjük azt a konkrét problémát, amely a szerettünk saját kis világát meghatározza. Ezt követően pedig az ismereteink birtokában érdemes megtervezni, hogy milyen módon próbáljuk meg a szerettünket a megfelelő irányba terelni, illetve bizonyos helyzetekben hogyan reagálunk a jellemző megnyilvánulásaira (mégpedig olyan módon, hogy az az adott célunk megvalósulását segítse). Ha ugyanis kellő ismeretek és felkészültség hiányában a tehetetlenségünkből adódóan inkább csak ösztönösen cselekszünk, illetve reagálunk, akkor fennáll a veszélye annak, hogy a számon kérő vagy követelőző viselkedésünkkel valójában csak hátráltatjuk a célunk megvalósulását.

Amennyiben akár a tudatos törekvéseink is kudarcot vallanak, semmiképpen se csüggedjünk el, hanem tegyünk újabb és újabb erőfeszítéseket. Higgyük el, hogy igenis képesek vagyunk hatékonyan és eredményesen segíteni a szerettünknek – még akkor is, ha nem mindig a terveink szerint vagy az elvárásainknak megfelelően alakulnak a dolgok. Az önálló segítségnyújtás mellett pedig igyekezzünk a családi erőforrásokat is mobilizálni, és vonjunk be a segítésbe minél több családtagot, akikkel összefogva még többet tehetünk a szenvedélybeteg szerettünk felépülése érdekében. Abban a bizonyos egységben tényleg nagyon nagy erő rejlik!

Talán mindennél fontosabb, hogy miközben a szenvedélybeteg szerettünk állapotának javításán fáradozunk, ne feledkezzünk meg önmagunkról sem. A saját testi-lelki szükségleteink biztosításának, illetve a saját életminőségünk javításának mindenképpen érdemes legalább olyan jelentőséggel bírnia az életünkben, mint a szenvedélybeteg segítésének és támogatásának. Ha ugyanis nem tartjuk szem előtt a saját érdekeinket, akkor jelentősen veszélyeztethetjük az egészségünket – és ebből adódóan könnyen alkalmatlanná válhatunk arra is, hogy a szerettünket érdemben támogatni tudjuk a felépülés útján.

3. Kommunikáció

Amennyiben sikerül kellő pontossággal meghatározni a célunkat, illetve céljainkat, és a szükséges fokú tudatosságra is szert tudunk tenni, akkor nagy valószínűséggel arra is képesek leszünk figyelni, hogy megfelelő módon kommunikáljunk a szenvedélybeteg szerettünkkel. Ha ugyanis konfrontatív és provokatív módon beszélünk az illetővel, vagy esetleg hajlamosak vagyunk a sértegetés vagy a megszégyenítés eszközével élni, akkor egészen biztosak lehetünk abban, hogy képtelenek leszünk rábírni arra, hogy változtasson az életvitelén. Ezzel szemben, ha egyrészt nem a negatívumokra, hanem a pozitívumokra fókuszálunk, másrészt nem elvárásokat támasztunk, hanem lehetőségeket kínálunk, akkor könnyebben el tudjuk érni azt, hogy a szerettünk először is fontolóra vegye a rendszeres szerhasználatról való leszokás gondolatát, majd egy idő múlva felkészüljön a leszokás folyamatára, végül pedig konkrét lépéseket is tegyen a leszokás érdekében.

Akármennyi düh és frusztráció gyülemlik fel bennünk a szerettünk szenvedélybetegsége által megkeserített élethelyzetünkben, érdemes fokozottan ügyelnünk arra, hogy a haragunkat ne a szerettünkön vezessük le, és semmiféle indulatvezérelt megnyilvánulással se ássuk alá az önbecsülését, amely valószínűleg akkor is meglehetősen alacsony, ha az illető a külvilág felé magabiztosnak mutatja magát. Hasonlóképpen lényeges az is, hogy mindig meghallgassuk a szerettünket, és a mondandójának minden pozitív elemére pozitívan reagálva, éreztessük vele, hogy támogatjuk mindenben, ami a felépülését szolgálja. 

A józanná válás mint kreativitás

Amikor a szenvedélybeteg szerettünknek segítünk a talpra állásban, nem árt tisztában lennünk azzal, hogy a józanná válás jóval több, mint a rendszeres szerhasználatról való leszokás – sőt több, mint életmódváltás. 

A józanná válás bizony nem kevesebb, mint a szenvedélybetegségben „megrokkant” egyén kreatív újraalkotásának folyamata.

A józanná válás folyamatában mind a szenvedélybeteg, mind az őt segítő emberek részéről megnyilvánul az emberi kreativitás egyik legnemesebb formája – az, amelyik a beteg felépülését és épülését szolgálja.