Sokak számára a mámor érzése olyan, mint a világmindenségben való feloldódás érzése – a mindennel és mindenkivel való eggyé válás élménye, amelyet egyfajta hazaérkezésként él meg az ember. Az „én” határainak ezt a fajta átlépését sok mindennel elő lehet idézni: esztétikai, zenei, gasztronómiai, szexuális, spirituális stb. élményekkel – és persze alkohollal vagy kábítószerrel. Az effajta mámor megtapasztalásának vágya pedig voltaképpen abból fakad, hogy az egyén számára nehezen elviselhető a többi embertől való elkülönültség és az abból fakadó magány.

Ha valaki pszichoaktív szerekkel kísérletezgetve próbál a magány nyomasztó érzésétől szabadulni, és alkoholt vagy különféle kábítószereket fogyasztva igyekszik a mindenséggel való eggyé válás érzésével kecsegtető mámoros élményekben részesülni, akkor valójában nem tesz mást, mint még mélyebb magányra kárhoztatja magát. A rendszeres szerhasználat, illetve a szerfüggőség ugyanis nemcsak kiszolgáltatottá teszi az embert, hanem elhagyatottá is, hiszen tönkre teszi az érintett emberi kapcsolatait. Egy szerfüggő végeredményben sokkal mélyebb szeretetlenséget kénytelen megtapasztalni, mint azok a „hétköznapi” magányos emberek, akik józan életet élnek.  

De vajon milyen úton-módon lehet a magánytól rettegő embernek a feloldódás és az eggyé válás mámoros élményét úgy megtapasztalni, hogy közben ne gátolja saját magát a fejlődésben, és ne váljon különféle önpusztító szokások rabjává?

Habár számtalan praktikus stratégia, technika, módszer és eljárás létezik, amely egy adott személy konkrét problémájára megoldást kínálhat, az életben való – egészséges – boldogulás alapja nem más, mint az önzetlenség. Az önzetlenséget tápláló lelki beállítottság érvényesülése esetén az embert elsősorban nem az a vágy hajtja, hogy minél több mindent (megértést, bizalmat, szeretetet stb.) kapjon másoktól, hanem az a törekvés vezérli, hogy ő minél többet adjon másoknak.

Az emberekre persze nagyon sok élethelyzetben inkább az önzés (és nem az önzetlenség) a jellemző. Önmagában már a világra jövetelünk pillanatában megtapasztalt trauma, a mámoros létet biztosító anyaméhből való távozás, és a mindent megadó anyáról való leválás is ösztönösen arra sarkall bennünket, hogy általában a kapás élményét keressük mindenben. A helyzetet továbbsúlyosbíthatja, ha nem szerető és nem biztonságos az a közeg, amelyben felnövünk. Éppen ezért tulajdonképpen semmi meglepő sincs abban, ha a kellő szeretetet, önzetlenséget és törődést nem tanúsító szülő gyermekéből egy olyan felnőtt válik, aki inkább kapni szeret, mint adni, és a szeretetéhségtől vezérelve a mámor érzését hajszolja.

A gyermekként szerzett negatív tapasztaltok hatását természetesen ellensúlyozhatják mindazok a pozitív élmények, amelyekben életünk során részünk van. Emellett arra is megvan a lehetőség, hogy bizonyos ismeretek birtokában, illetve kellő tudatosságot gyakorolva képesek legyünk kordában tartani az „önző” énünket, és elősegíteni a bennünk rejlő önzetlenség érvényesülését. Persze nem mindenkinek adatik meg, hogy az önismeretét fejlessze, vagy a problémái szakszerű megoldásához szakember segítségét igénybe vegye. Minden egyes emberben ott rejlik ugyanakkor a képesség arra, hogy a szeretet mohó követelése helyett arra törekedjen, hogy ő maga szeretetet adjon másoknak.

Azzal sem árt tisztában lenni, hogy még a hétköznapi értelemben vett önzetlenségben is rejlik egyfajta önzőség. Az önzetlen adás jutalma ugyanis általában nem más, mint az, hogy az ember kap: kap valamit attól, akinek adott valamit. Ennek tudatában az önzetlenség valójában duplán is kifizetődő: egyrészt jobb emberré válunk tőle, másrészt jobb dolgokban lehet részünk általa.   

A rendszeres szerhasználóknak és a szerfüggőknek különösen is fontos tudatosítani magukban, hogy a tökéletes mámor, az egészséges feloldódás kulcsa az, ha az ember arra törekszik, hogy másoknak adjon, és nem azt várja, hogy másoktól kapjon.

Ne gondoljuk azt, hogy a szeretet alanyi jogon, csak úgy „jár” nekünk. Ha abban a tudatban éljük le az egész életünket, hogy a szeretet magától értetődő, akkor bizony fennáll a veszélye annak, hogy csak ritkán lesz részünk valódi szeretetben – abban a fajta szeretetben, amelyért erőfeszítést kell tenni, amelyért meg kell dolgozni, amelyet ki kell érdemelni, de amelyet mennyei érzés megtapasztalni.

A szeretetre való készség csak részben tekinthető adottnak. Valójában meg kell alapozni, ki kell alakítani, és folyamatosan fejleszteni kell, ha az a célunk, hogy olyan szeretetben lehessen részünk (elsősorban olyan szeretetet tudjunk adni, és másodsorban olyan szeretet tudjunk kapni), amely az életben való boldogulásunkat szolgálja.

Ne érjük be semmiféle szeretetpótlékkal: élvhajhászással, italos vagy kábítószeres mámorral, másokból kicsikart „szeretettel”. Inkább tanuljunk meg másoknak adni, és törekedjünk arra, hogy ne csak a saját életünket próbáljuk meg jobbá tenni, hanem mások életét is. Ne hagyjuk eluralkodni magunkon az attól való félelmet, hogy azok, akiknek önzetlenül segítünk, esetleg kihasználhatnak bennünket. Talán nincs is szörnyűbb sors, mint állandó bizalmatlanságban élni.

Ha a rendszeres szerhasználatról leszokni vágyó szerfüggőként felismerjük, hogy bizony kihívást jelent számunkra más emberekhez egészséges módon kapcsolódni, akkor érdemes lehet a különféle csoportos terápiákban rejlő lehetőségekkel élnünk. Csatlakozzunk hát bátran más felépülni vágyó szenvedélybetegekhez, hogy megtanulhassuk, hogyan lehetünk mások segítségére. Az már csak hab a tortán, hogy közben még azt is megtapasztalhatjuk, milyen az, ha valaki kellő megértéssel segít bennünket – akár sortársként, akár szakemberként.