Éppen most fejeztem be a munkát egy nagyon kedves ügyfelemmel, akivel egy rendkívül izgalmas témáról beszélgettünk. Gondoltam, megosztok veled néhány érdekes dolgot, ami a beszélgetésünk kapcsán felmerült bennem.

Az említett férfi már régóta jár hozzám, és nagyon szépen tartja az absztinenciát. Emellett mindig megcsinál mindent, amit megbeszélünk. Szóval, az ő története egy igazi sikertörténet. Ennek ellenére persze vannak apróbb nehézségek az életében. Ami most épp nehézséget okoz neki, az a feleségével való kapcsolata, mivel komoly kihívás elé állítja az, ahogyan a felesége a kapcsolatukban jelenleg viszonyul hozzá.

Ez az ügyfelem a talpra állását követően gyakorlatilag megtalálta a helyét a világban, és egyre stabilabb. Ezzel szemben a felesége az anyaszerepen kívül még nem igazán látja a saját helyét az életben: kétgyermekes anyaként ugyan szeretően gondoskodik a gyerekekről, és csodálatos háziasszony is, de mégis hiányérzete van, és keresi a hivatását. Anyaként tényleg nagyon jól funkcionál (még úgy is, hogy van egy szenvedélybeteg férje, aki ugyan, hála istennek, jól van, de azért csak fokozott odafigyelést igényel); de bizony eljött az az idő, amikor már valami többet akar – többet akar elérni. Persze korábban már dolgozott néhány munkahelyen, de most már karriert szeretne: a munkában is szeretne kiteljesedni. Az elmúlt időszakban viszont azzal szembesült, illetve az a legnagyobb problémája, hogy egyszerűen nem tudja, mi legyen, mit dolgozzon. Igazából nem tudja, mit is szeretne csinálni.

1 egyszerű szabály ahhoz, hogy megtaláld a hivatásod

Szóval, az ügyfelemmel ma a tanácsadás keretében főleg a feleségéről beszélgettünk. És ez rendjén is van, sőt kifejezetten jó. Egy felépülőben lévő szenvedélybetegnek ugyanis nagyon fontos, hogy a társa jó lelkiállapotban legyen, mivel ha az, akivel él, aki mellette áll, maga is önmagával küzd a hétköznapokban, akkor nyilván nem tud a betegnek olyan támogatást nyújtani a felépülésében, amilyenre annak szüksége lenne. A másik dolog pedig az, hogy óhatatlanul eljön az idő, amikor már a felépült szenvedélybetegnek kell támogatást nyújtania azoknak, akik a talpra állásban segítették. Ha csak abból indulunk ki, hogy egy szenvedélybeteg férj mennyi feszültséget képes generálni konkrétan a felesége életében, akkor könnyen beláthatjuk, hogy bizony figyelnie kell a feleségére, és foglalkoznia kell az ő problémáival is, hogy így is viszonozza mindazt, amit tőle kapott.

De vajon hogyan tudja a feleség – kétgyermekes anyaként – megtalálni azt a hivatást, amelyben ki tud teljesedni? Ez ugyan egy nagyon fontos kérdésnek tűnik, de biztos, hogy ez a megfelelő kérdés? Tényleg az lenne az ember feladata, hogy találjon egy konkrét hivatást, amelyben ki tud teljesedni? Biztos, hogy csak bizonyos dolgok lehetnek nekünk valók, és csakis azoktól lehetünk boldogok?

A helyzet az, hogy sokszor valójában nem a megfelelő kérdéseket tesszük fel magunknak. Bizony önmagában már az sem jó kérdés, hogy „Milyen hivatást válasszak?” – ez nem sokat segít. Máshonnan kell megközelíteni a dolgot. Más kérdéseket kell feltennünk magunknak.

Sokkal hasznosabb például az alábbiakkal próbálkozni.
  • Miben és hogyan tudok szenvedélyes lenni?
  • Miben és hogyan tudok feloldódni?
  • Miben és hogyan tudok örömet lelni?

Nagyon érdekes, hogy ma az egész világ azt sulykolja belénk, hogy ki kell találnunk önmagunkat, és meg kell találnunk azt, amiben ki tudunk teljesedni – és akkor boldogok leszünk. És itt meg is áll a dolog. Itt megragadunk. Felfogjuk ugyan, hogy mi az üzenet, de nem tudjuk, mit tegyünk, mivel ha sorra vesszük a különböző munkalehetőségeket, jellemzően sorra el is vetjük azokat.

Íme, néhány tipikus kifogás:
  • Nem értek semmihez.
  • Ezt tanultam ugyan, de nincs benne semmi gyakorlatom.
  • Nincs időm arra, hogy ebbe az új dologba beletanuljak.

Szóval, ha valami konkrétumot keresünk, és találunk egy olyan szakmát, amelyről esetleg nem is tudjuk pontosan, hogy micsoda, akkor nagy valószínűséggel megrekedünk az állandó keresgélés szintjén – egyszerűen azért, mert félünk az ismeretlentől.

Nos, a feleségéért aggódó kedves ügyfelemmel ennek a bonyolult kérdésnek a kapcsán a következőkre jutottunk. Megállapítottuk, hogy nem kívülről (az egyes szakmák felől) kell kezdeni, hanem érdemes inkább belülről építkezni: önmagunkat kell olyan állapotba hozni, hogy általában megelégedettséggel töltsön el bennünket minden, amit csak teszünk, és így bármilyen munka is, amelyet esetleg végezhetünk. Egyszerűen ki kell fejlesztenünk magunkban néhány olyan a képességet, amely segít nekünk abban, hogy bármiben megtaláljuk azt, amiben ilyen vagy olyan módon kiteljesedhetünk (legalább annyira, hogy önmagunk lehessünk). Ilyen képesség például a kíváncsiság, a lelkesedés vagy a rácsodálkozás képessége. Szóval, akiben megvannak ezek a képességek, az könnyebben át tudja adni magát mindennek, amit az adott pillanatban megtapasztal: aki jól érzi magát a bőrében, a munkájában is könnyen örömét leli. Ezért látjuk azt, hogy akik nagy szenvedéllyel végzik a munkájukat, általában is jobban lelkesednek a dolgokért, és egy kicsit intenzívebben élnek meg mindent.

Tudom, ez mind nagyon szépen hangzik – már csak az a kérdés, hogy hogyan lehet erre a szintre eljutni: hogyan lehet a gyakorlatban mindenben megtalálni az öröm forrását? Nos, szerintem a dolog kulcsa a kíváncsiság. Egyszerűen nyitottnak kell a lenni a világra, és kérdezni kell. Próbáljuk csak ki! Kérdezzünk minél többet! Amikor csak lehet, tegyünk fel kérdéseket, hogy jobban megérthessük a dolgokat, és feltáruljanak előttünk a hétköznapi csodák. Ha ugyanis nem törekszünk tudatosan arra, hogy kérdezzünk, gyakorlatilag megfosztjuk magunkat az öröm egy nagyon fontos forrásától.

Hogy pontosan mi köze is van egymásnak a kérdezéshez és az örömhöz? Nos, nézzük csak meg a gyerekeket. A gyerekek bizony nagyon kíváncsiak, és folyton csak kérdezgetnek; és azért kérdeznek olyan lelkesen, mert egyszerűen örömmel tölti el őket, ha új információkhoz jutnak a világról. A gyerekek így tanulnak, és ez a tanulás a gyarapodásuk, a fejlődésük kulcsa. Ezzel szemben ha van egy felnőtt, aki már nem tesz fel kérdéseket, mert úgy gondolja, ő már mindent tud a világról, amit csak tudni lehet vagy érdemes, akkor bizony nem is fogja megtapasztalni azt a boldogságot, amelyet egy gyerek érez, amikor rácsodálkozik a dolgokra, vagy új tudásra tesz szert. Ha tehát valaki minden helyzetben megelégszik a meglévő tapasztalatival, vagy önelégült módon azt képzeli, hogy neki nem lehet újat mutatni vagy tanítani, akkor bizony könnyen beleragad abba a hétköznapi búskomorságba, amellyel a rutin jár, mivel megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy átélhesse az újdonság varázsát, és az abból fakadó intenzív örömérzést. Ennek megfelelően nagyon fontos, hogy legyen bennünk kellő nyitottság, és folyamatosan akarjunk újfajta ismereteket szerezni, mert akkor újra át tudjuk élni a gyarapodás érzését – és ez maga az öröm.

A kíváncsisággal kapcsolatban egy személyes élményemet is szeretném megosztani veled. Nagy élmény volt számomra, hogy nemrég részt vehettem egy forgatáson egy olyan televíziós stúdióban, ahol egy nagyon speciális 3D-s díszlet van. Ebben a Magyarországon egyedülálló díszletben a TV-nézők számára egy 3D-s digitális háttéren jelenítik meg a képeket, és ez egy kellemes mélységet ad mindennek. Számomra nagyon izgalmas volt ez a dolog, és ha már ott voltam a stúdióban, fogtam magam, és megkértem az ott dolgozó egyik embert, hogy mutassa már meg nekem, mi van e mögött a szuper díszlet mögött. Egyszerűen kíváncsi voltam: érdekelt, hogy mi van a színfalak mögött. És amikor az illető megmutatta nekem, tényleg nagy öröm volt látni, hogyan néz ki hátulról az egész szerkezet.

1 egyszerű szabály ahhoz,

Szóval, engem ez a kis dolog teljesen felvillanyozott. Ezért is lepődtem meg annyira, amikor a stúdiós, aki körbevezetett, azt mondta, ő még sose nézett be e mögé a 3D-s szerkezet mögé. Ezen én teljesen megdöbbentem: Hogy lehet, hogy ez az ember itt dolgozik, és nem akarja tudni, mi van a panelek mögött? Hát nem érdekli, nem kíváncsi rá? – kérdeztem magamban. De vajon miért fosztotta meg magát ez az illető a rácsodálkozás élményétől? Gondolom azért, mert fel sem merült benne, hogy a díszlet mögé nézzen, mivel nap mint nap ott járt-kelt a stúdióban, és úgy volt vele, hogy ő már mindent látott, amit csak kell, és töviről-hegyire ismeri az egész stúdiót – mi a francnak is menne a díszlet mögé megnézni, hogy ott mi van.

Gondolj csak bele, nem ugyanez történik veled az életedben? Ott van körülötted a feleséged, a férjed, a barátod, a munkatársad…

Te pedig:
  • Én őt már ismerem.
  • Pontosan tudom, ki ez az ember.
  • Nem fogom tőle megkérdezni, hogy van, hogy érzi magát.
  • Úgyis tudom, mit gondol, mit érez. Nem fogok a színfalak mögé nézni.

Tudod, mitől fosztod meg magad, ha így viszonyulsz az emberekhez és a dolgokhoz a környezetedben? Az örömtől! Ha így gondolkodsz, megfosztod magad a rácsodálkozás örömétől, és elmulasztod kiaknázni azt a számtalan lehetőséget, amely a kapcsolataidban és a munkádban rejlik.

Szóval, igazság szerint nem a világgal van a baj: nem igaz, hogy nincs semmi, ami örömet adhatna neked a környezetedben. A baj a gondolkodásoddal van: azzal, hogy azt hiszed, mindent tudsz már, és ezért nem is vagy már semmire kíváncsi. Nagy szükséged lenne pedig arra, hogy felébreszd magadban a gyermeki kíváncsiságot. Ha ugyanis képes vagy kérdezni, a dolgok alá nézni, a színfalak mögött fürkészni, akkor valójában teljesen mindegy, hogy kivel élsz, vagy mi a hivatásod – a kíváncsiságodnak köszönhetően más szemmel látod majd a „megszokott” dolgokat, és könnyen megélsz majd minden hétköznapi örömet.

Az örömhöz tényleg olyan egyszerű dolgok is elegendőek, mint a kíváncsiság. Csak egy kis tudatosságra van szükség, és megtanulhatjuk az érzéseinket és a gondolatainkat úgy irányítani, hogy ne legyen semmiféle alkoholos vagy kábítószeres bódulatra szükségünk ahhoz, hogy örömet érezzünk. Józanul lehet ugyanis igazán intenzíven megélni az örömet, és megtapasztalni azt a mély megelégedettséget, amelyet például a lelkesen végzett munka tud nyújtani.

Még egyszer hangsúlyozni szeretném, hogy nem arra kell törekedni, hogy megtaláljuk a számunkra legmegfelelőbb szakmát vagy hivatást, hanem a gondolataink és az érzelmeink tudatos szabályozása révén egy olyan szemléletet és viszonyulást kell kialakítani magunkban, amelynek köszönhetően gyakorlatilag bármilyen munkában (illetve bármilyen helyzetben) ki tudunk teljesedni. Persze tisztában vagyok azzal, hogy manapság minden az önmegvalósításról meg a karrierről szól, és ezért mindenki csak arra törekszik, hogy megtalálja magának a lehető legjobb munkát. De talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy vajon mennyire célravezető ez a munkára/hivatásra fókuszáló hozzáállás, ha azt látjuk, hogy az emberek egy jó része valójában nem találja meg az igazi hivatását, és megkeseredett emberként végzi azt a munkát, ami jut neki.

Ami engem illet, én sem kerestem magamnak semmilyen hivatást. Fiatalon gőzöm sem volt arról, hogy mi akarok lenni, hogy mi lesz a munkám. Ennek ellenére ma már van egy szép hivatásom: függőknek segítek leszokni, hogy megtalálják a harmóniát az életükben. De én nem „választottam” ezt a hivatást. Én csak annyit tudtam, hogy szeretem az embereket, szeretek jókat beszélgetni, szeretek másoknak segíteni, és alapvetően kíváncsi természetű vagyok, meg úgy általában véve nyitott vagyok a világra. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy valahogy csak lett egy szakmám: a segítő szakma.

A segítő szakmáról most csak annyit szeretnék mondani, hogy valójában nem sokban különbözik a többi szakmától. A fiam egyszer azt mondta, hogy tulajdonképpen minden szakma segítő szakma, mert mindenki, aki valamit csinál, azért csinálja, hogy egy másik embernek segítsen. Amikor a kukás elviszi a szemetet, azzal nekem segít. Amikor a szobafestő lemázolja a falat, azzal nekem segít. Lényegében tehát minden munka segítő munka. Nem tudok olyan munkát elképzelni, amellyel embertársainknak ilyen vagy olyan módon ne segítenénk. A vágy arra, hogy a másik embernek segítsünk, nyújtsunk valamit, mindannyiunkban ott van. Lényegében ez az alapja minden hivatásnak. Szóval, bizonyos fokig ezért is mindegy, hogy konkrétan mi a hivatásunk.

Végezetül visszatérve az ügyfelemhez, akivel mindezekről beszélgettünk, elmondhatom, hogy neki például abban is tudtam segíteni, hogy felismerje, mi az, amit semmiképpen sem akar. Nem akarja már a szereket, illetve a szerhasználattal járó kínokat és konfliktusokat. Mindezek miatt és mindezek helyett tudatosan a józanságot választotta. És most ezzel egy olyan állapotba került (egy tiszta és befogadó állapotba), amelyben a hivatása biztosan meg fogja találni őt – és nem neki kell megtalálnia a hivatását.

Neked pedig azt kívánom, hogy ha esetleg te sem találod még a helyed a világban, akkor ne azon gondolkodj, hogy mi az a konkrét dolog, amiben megtalálhatod önmagad, hanem mentálisan és érzelmileg válj kellően nyitottá (kíváncsivá és befogadóvá) ahhoz, hogy képes legyél mindenben örömödet lelni.