Öt dolog, amit a lehetőségeinkről tudni érdemes

  1. Mindig van választásunk.

    A lényeg, hogy ha azt szeretnék, hogy szenvedélybeteg hozzátartozónk megtegye a szükséges változtatásokat, akkor nekünk magunknak is változtatnunk kell bizonyos dolgokon. A megszokott nyaggatás, fenyegetés és könyörgés ugyanis sehova sem vezet, és ha nem tudunk a negatív hozzáállásunkon változtatni, a segítségünkre szoruló személy sem fog változtatni az övén, és nem fog felhagyni az alkohol- vagy szerfogyasztással, sőt esetleg még növeli is a fogyasztását. Szerencsére azonban van választásunk: a segítségnyújtásnak olyan módszerét is választhatjuk, amellyel ténylegesen hozzájárulhatunk ahhoz, hogy az illető állapota javuljon. Ha tehát valóban jobb életet szeretnék a szenvedélybeteg rokonunknak és magunknak egyaránt, akkor tulajdonképpen csak megfelelően kell választanunk a döntő pillanatokban. 
  2. Kis lépésekkel is nagy távolságokat lehet megtenni.

    Habár néha nagyon távolinak tűnik a cél, a legapróbb változtatásokkal is jelentősen javíthatjuk kapcsolatunkat szenvedélybeteg rokonunkkal, aminek révén pedig érdemben elősegíthetjük a talpra állását. Fontos azonban, hogy jól megtervezzük és megfelelően időzítsük a legcélravezetőbbnek ítélt változtatásokat, mégpedig úgy, hogy minden érintett személy épségét minden körülmények között szem előtt tartjuk. És ha sikerül pontosan időzítenünk, amit elterveztünk, akkor még a legapróbb változtatással is nagyot léphetünk előre. 
  3. Az érzések jönnek-mennek. 

    Az érzéseink illékonyak – erről sose feledkezzünk meg! Ha például dühösek vagyunk, megsértődtünk, vagy kimerültünk, és tehetetlennek érezzük magunkat, próbáljunk tudatában lenni annak, hogy az adott pillanatban tapasztalt érzéseink valójában csakis ahhoz a konkrét helyzethez kapcsolódnak, amelyben éppen vagyunk, és ha a helyzet megváltozik, az érzéseink is változni fognak. A szokásos helyzetek pedig akkor fognak megváltozni, ha mi magunk megváltozunk egy kicsit, és máshogy viszonyulunk a szenvedélybeteg rokonunkhoz, illetve máshogy kommunikálunk vele. Ha tehát megtanuljuk hatékonyabb módon kezelni a segítségünkre szoruló szeretett személy szenvedélybetegségéből adódó problémákat, a negatív érzéseinket pozitívabb érzések váltják fel, és idővel megcsillan a remény, ami ráadásul önbizalmat is ad nekünk.
  4. Segítséget kérni hasznos dolog.

    Miközben segíteni próbálunk szenvedélybeteg rokonunkon, mégpedig oly módon, hogy a saját életminőségünket is igyekszünk javítani, érdemes nekünk magunknak is támaszért fordulnunk egyrészt azokhoz, akik szeretnek bennünket, másrészt olyan emberekhez, akik hasonló problémákkal küzdöttek, mint mi, és megtanulták kezelni azokat. Merjünk tehát segítséget kérni, illetve fogadjuk el a felajánlott segítséget, majd adjuk át magunkat a megkönnyebbülés érzésének, ahogy szép lassan jobbra fordulnak a dolgok. 
  5. A türelem kifizetődik. 

    Ha tisztában vagyunk azzal, hogy a családi gondok sosem egyik pillanatról a másikra ütik fel a fejüket, akkor azt is érdemes belátnunk, hogy egyetlen nap leforgása alatt bizony nem tudjuk megoldani a különböző problémákat. Éppen ezért sokat segít, ha megtanuljuk értékelni a kis lépeseket és az apró sikereket, amelyek azután hosszabb távon biztosan kézzel fogható változásokat eredményeznek. Ha tehát türelmesek vagyunk, és kellő időt szánunk a szenvedélybeteg hozzátartozónk állapotával összefüggő problémák kezelésére, akkor előbb-utóbb megtapasztaljuk, hogy minden erőfeszítésünk kifizetődik, és boldogabbak leszünk.



<< Vissza az előző oldalra