Gondolom, ismerős az a gyerek, aki két kézzel kapaszkodik az anyja lábába, a kis fejét mélyen belesüppesztve a szoknyájába, amikor egy idegen megkérdezi tőle, hogy hívják…
Netán te is ilyen gyerek voltál? Esetleg valamilyen szinten most is ilyen vagy?
Az a helyzet, hogy a fokozottan érzékeny és szégyenlős gyerekek általában felnőttkorukra is azok maradnak. Persze van kivétel, meg van túlkompenzálás is (ismerek például olyan embert, aki gyerekként pont ilyen volt, most meg akkora az arca, hogy szóhoz se lehet jutni mellette – miközben belül valójában most is pici: érzékeny és félénk). Az ilyen gyerekekből azonban inkább zárkózott, szűkszavú, visszafogott és nagyon fegyelmezett felnőttek lesznek, akik nem mutatják ki az érzelmeiket – sőt sok esetben maguk sincsenek tisztában azzal, mit éreznek, mivel nem engednek teret az érzelmeiknek, és így nincs lehetőségük megismerni azokat.
A biztonság érdekében évtizedeken át fenntartott védekezéssel ezek az emberek gyakorlatilag egy falat emelnek saját maguk és az érzelmeik közé. Ennek azonban súlyos következményei lesznek: az érzelmekben szegény ember izolálódik, magányos lesz, és gyakran céltalanná válik az élete.
De vajon miért is olyan fontos érezni?
Hát, mert emberből vagyunk. És azért is, mert minden egyes gondolatunkhoz társul valamilyen érzelem.
Figyeld csak meg, hogy minden esetben, amikor egy gondolat a figyelmed homlokterébe kerül (ami kb. másodpercenként megtörténik), mindig kíséri egy érzelem is – a kettő gyakorlatilag elválaszthatatlan egymástól.
Vegyünk egy példát: ha vársz egy telefonhívást, és arra számítasz, hogy jó híreket fogsz kapni, akkor csalódott leszel, ha a várakozásaid ellenére rossz hírt közölnek veled. A csalódottság pedig nem egy gondolat, hanem egy érzelem, mégpedig egy negatív érzelem, amely nem igazán kellemes. És mivel a kellemetlenséget senki sem tapasztalja meg szívesen, az ösztönös reakciód az, hogy meg akarod szüntetni a kellemetlen érzést.
Az is lehet, hogy a leggyorsabb megoldást veted be: drog, pia, gyógyszer, szex, kaja, kaland!
Persze ezektől nem oldódik meg a probléma – a negatív érzelem ott marad, csak elfojtva. És minél több ilyen érzelem reked meg benned, annál távolabb kerülsz magadtól és mindentől, ami fontos számodra.
Így építesz szép lassan magadban egy elefántcsonttornyot, hogy megkíméld magad az élet keserűségétől – aztán pedig magányosan ücsöröghetsz a tornyodban.
Inkább nézz szembe az érzelmeiddel, hogy ne kelljen inni meg drogozni, és hogy elviselhető legyen az élet.
